Innen nincs hová visszavonulni.
Lehetséges lehajtott fejjel a fal mellett lapulni. Belenyugodva leélni a hátralévő öt, tíz, tizenöt, húsz, haha, ötven évet. Sértetten és dacosan belenyugodni. Mindig így volt, mindig így lesz. Magyar út. Sors. Miért én? Nekem feleségem/férjem, gyerekem van. Ferenc Jóskát, Horthyt, Kádárt és Orbánt megszeretni. A guggolás először kényelmetlen, majd fárasztó, végül meg lehet szokni. Guggoló nemzet. Mer igent mondani. Előre megmondani. Együtt félrenézni. Együtt lopni. Együtt megütni a kisebbet. Együtt felejteni. Együtt hazudni. Együtt nem szégyenkezni. Végül, együtt veszíteni.
Lehet felállni. Felismerni, hogy egyetlen életünket tesszük tönkre. Hogy nincs fölösleges öt, tíz, ötven évünk. Nem nyugodhatunk bele. Nem volt mindig így, és többé már nem lehet így. Változtatni nemcsak lehetőség, de kötelesség. Felelősség magunkkal szemben: nem voltunk és nem leszünk ilyenek. Felelősség egymással szemben. Föl lehet állni, még ha először ki is látszol. Higgy benne, hogy ők, mi is fölállunk! Emeltfejű nemzet. Mer nemet mondani. Cselekedni. Bűnökre és hibákra nézni. Tolvajokat nem tűrni. Kisebbhez és gyengébbhez lehajolni. Együtt emlékezni. Együtt igazat mondani. Együtt szégyenkezni. Együtt nyerni. Másik világot. Másik országot. Másik életet.
A 2 x 2 józansága hull rám.
A világ egy csapásra tele lett 2 x 2=5 pártokkal, a nap forog a föld körül mozgalmakkal, kézrátétellel gyógyító vezérekkel. Tudom, tudom, ez a mi hibánk. Túlságosan megbíztunk abban, hogy az értelem és nem az érzelem, az ész és nem a sérelem, a tudás és nem a mindent-és-semmit-sem-tudás vezérelheti az emberi cselekedeteket. Elfeledtük, hogy a magára hagyott, kiszolgáltatott, zajongó, de mégis elnémított tömeg keserűségei és hisztériái milyen önsorsrontó és tragikus döntéseket eredményezhetnek. Igen, nekünk, a szellem embereinek komoly felelőssége, hogy az 1989-es szándékoknak, céloknak, egy emberarcú, szabadabb, egyenlőbb, szolidárisabb világ megteremtésének hátat fordítottunk. Mi is magára hagytuk a népet az alacsony jövedelmeivel, a számára egyre kevésbé működő egészségügyi, oktatási, szociális rendszerrel, a hitvány és hatalmaskodó politikai elittel szemben. Nem voltunk velük gyötrelmeikben. Nem mondtuk el, nem írtuk meg, nem, vagy nem eléggé szóltunk a nevükben. Belefáradtunk, csalódtunk, belebetegedtünk és belehaltunk a világmegváltásba. Ha a magyar társadalom megromlott, rossz arcát és ösztönét mutatja, abban részesek vagyunk. Mert tudjuk, hogy volt jobb, tiszta tekintetű, jóakaratú, változtatni akaró magyar társadalom, amely a nyolcvanas évek közepétől az ezredfordulóig a jó arcát mutatta, amely részt vett egy világméretű tettben. Ha részt tudtunk venni a javulási, a tanulási, a pozitív változási folyamatában, úgy benne vagyunk a romlásában is. Nem lehet egy társadalmat büntetlenül magára hagyni (se a magyart, se az amerikait, se a britet, se az olaszt).
Bocsi Eszter: Poszt-apokaliptikus víziók II. – Erkélyjelenet
Magunkkal voltunk, vagyunk elfoglalva, holott a magunk a világ. Korábban természetes volt, hogy klubokba, körökbe, gyárakba és egyetemekre járunk, beszélgetünk, előadunk, az országról és a világról mindent tudni akarunk. Ettől (is) voltunk az, aki. Ma senki nem jár. Magyarország felfedezése távoli múlt. A társadalom ismeretlen. El kellene ismerni: semmit se tudunk róla. Találgatunk. Utolsó szociológiai, szociográfiai mélyfúrások, terepmunkák évtizedekkel ezelőttiek. Szociológusok, szociográfusok, történészek, néprajzosok, antropológusok, demográfusok, dokumentumfilmesek, közgazdászok, jogászok már régóta nem jönnek össze egymással, nem folytatnak közös kutatásokat, nem vitatják egymás munkáit. Nem beszélünk egymás nyelvén. Még kevésbé a társadalom apróra töredezett, nekünk artikulálatlan és érthetetlen nyelvén. Ahogy ez a nép nem érti a mi mandarin-nyelvünket. A taxisofőr és a benzinkutas, a pincér és a hajléktalan a nép, akivel beszélünk. Régen voltak ennyire messze egymástól térben, időben, nyelvben, viselkedésben a társadalmi csoportok. Salgótarján és Méhkerék a hold túlsó oldalán vannak. Budapest II. kerületéhez közelebb van London, mint Pestlőrinc. Százezrek élnek 2016-ban, de milliók az 1990-es vagy 1930-as években. Óráinkat olyan vezérek igazítják össze, akik mindig mindenhonnan elkésnek. Nyékládháza és Jakabszállás népével akkor találkozunk, amikor leszavaznak. Mi nem tudjuk, miért. Ők nem tudják, miért. És valójában se mi, se ők nincsenek, csak számtalan magára hagyott én/énke. Akiknek valamiért gyűlölniük kell egymást. De már senki se tudja, hogy miért.
Felelősek vagyunk a politikai, gazdasági és médiaelitekért. Tetszik, nem tetszik, mi neveltük őket. A mi egyetemi előadásainkon és szemináriumainkon, cikkeinken és könyveinken, sőt, sokszor tanácsainkon nőttek fel. A kisebb és nagyobb manipulátorokat, diktátorocskákat, tolvajokat és hazugokat mi neveltük, vagy közülünk kerültek ki. Minden tanárnak nehéz szembenézni azzal, hogy tanítványai országrontók lettek. Szégyellem, hogy tanáruk voltam, de nem tagadom le. Borzasztó arra gondolni, hogy korábbi barátaim közül többen nemcsak elveiket tagadták meg, de jogot és erkölcsöt tiporva lopni és hatalmaskodni kezdtek. Lerontották, lerontják mindazt, aminek fölépítésére együtt vállalkoztunk. Kínzó gondolat: hol rontottam el? Mikor és hogyan, mitől váltak ilyenné? Emberek, akik szabadságra esküdtek föl, most kéjelegnek az elnyomásban, a félelemkeltésben. Akik egyenlő esélyt akartak adni az alul lévőknek, most saját felüllévő gazdagságukból és hatalmukból taszítanak félre milliókat. Akik Bécs és London, Párizs és New York példáit nézték, most Moszkva és Baku világát nevezik kívánatosnak. Akik a világ nagyhatalmi felosztása ellen szóltak, ma örülnének, ha Oroszország és Amerika újra felosztaná a világot és mi az orosz részbe kerülnénk. Akik az ész és értelem igazságát hirdették, most cinikusan a 2 x 2=5 hazugságát kényszerítik ránk. Mivé, kivé lettünk?
Ne gondold, hogy emberek és eszmék nincsenek.
Nekik – Putyinnak, Erdoğannak, Kaczyńskinak és Orbánnak – összefüggő és átgondolt, véresen komoly stratégiájuk van. Nekem, nekünk, néhány összegyűrt, régről maradt, vagy bizonytalan új eszménk. Nekik mindenre hajlandó udvaroncaik, eunuchjaik és szolgáik vannak. Szűk kaszt. Nekünk esendő, menekülő, megriadó embereink. Ők tudják, hogyan kell a sérelmekből és félelmekből választási erőt kovácsolni, hatalmat megszerezni, az államot központosítani és összpontosítani, a keresztény/iszlám civilizációt a iszlám másik világgal és a dekadens, hitehagyott Nyugattal szemben megvédeni. Mi lerontott alkotmányos sáncokat, személyes és intézményes autonómiákat, a hatalomból és gazdaságból kiszorítottakat, jövőtlen fiatalokat védünk. Ők véghez viszik, hogy blokkoló kisebbségként, megkerülhetetlen tényezőként jelenjenek meg a világ, Európa színpadán, megosztanak és zsarolnak náluk sokszorosan erősebb, de felkészületlenebb és zavartabb világokat. Mi Nyugattól magunkra hagyottan, Kelettől fenyegettetve, csak egymásra számíthatunk.
Amikor 1940 végén Churchill körülnézett a világban, maga körül csak sikeres diktatúrákat látott. Hitler Németországát és Sztálin Szovjetunióját, Mussolini Itáliáját és Franco Spanyolországát. A kontinens elsötétült. És a távoli Ázsiában a japán katonai diktatúrával hadakozott. Az amerikai demokrácia vonakodott háborúba keveredni Európáért. Nem állt a britek mögött senki. Orwell London bombázása alatt írta: „azon kapom magam, hogy hibbant kis versikéket faragok, amíg a bombázás alább nem hagy. A kulcs nem jó, s a csengő sem ép, / de a Himnuszra feláll a nép.”
A változásokat egyedül nekünk lehet és kell véghez vinni. Feltételei rosszak kívül és belül. Pénz, erőszak, logisztika, média, elszánt törzsszavazók, megosztó politika, emelkedő amerikai, európai nacionalizmus és populizmus, uniós tehetetlenség mind-mind a hatalom oldalán állnak. Egyetlen dologgal nem rendelkezik: a változás képességével. A rendszer és ura azok, ami és aki. Erre és ennyire volt és lesz képes. Hívei és ellenfelei, vagy a pártatlan szemlélők mind tudják, hogy mit várhatnak tőle. Az erőforrások elpazarlását és felélését, a társadalmi rétegek és a területek egyenlőtlenségének növekedését, a romló egészségügyi, oktatási, szociális és kulturális rendszereket. A jogbizonytalanságot és a hatalommal való visszaélést. A vezérelvű autokrácia kiteljesítését. Magyarország lemaradását. Aki ebben a rendszerben él vagy éppen most születik, annak a rendszer azt üzeni: mindig mi vagyunk és leszünk felül és ti alul. Mi gazdagszunk, ti szegényedtek. Nekünk jár, nektek nem. Most alapozzuk meg gyerekeink és unokáink jövőjét, és tesszük tönkre gyerekeitekét és unokáitokét. Nem tetszik? Csinálj forradalmat! Nem tetszik? Kussolj és alázatosan kérj! Nem tetszik? Kívül tágasabb, mehetsz a félmillió után!
Ez a maradás maradi, „azt akarom, hogy a föld ne forogjon, álljon” rendszere. Tűzzel-vassal védik a már megszerzettet és a még megszerezhetőt. Minden pozícióban, vagyonban, státusban ők, vagy az övéik ülnek. Új, hozzá nem értő, dologtalan, élősködő, tudatlan kaszt. Akarva, nem akarva, a változás oldalán állnak mindazok, akik nem részei, nem tagjai, nem fiai, lányai, unokatestvérei a felső kaszt urainak. És ez egy szűk kaszt. Ez a kevesek rendszere. Milliók vannak kívül és néhányan belül. Akarunk-e, tudunk-e ebben a kasztrendszerben élni és meghalni? Aligha.
A társadalom változást akar. Csak nem találta meg azokat, akik e változást merik, akarják és tudják vezetni. Lehet-e ilyeneket találni? Miért ne lehetne? Lehetséges-e összehozni a szakmai és emberjogi civil szervezetek, az önkormányzatok, a pártok és mozgalmak olyan koalícióját, amely képes együtt cselekedni? Igen. Csak ne bízd azokra a politikusokra, akik már 2012. október 23-a Bajnai-kísérletét is reménytelenné tették. Lehet-e 2017 elejére olyan koalíciós köztársaságielnök-jelöltet találni, aki képes a tavaszon – többek között az egységes március 15-i ünnepségen – kimondani a változás legfontosabb alkotmányos, szociális és gazdasági gondolatait? Lehet. Csak ne kezdj naponta találgatni, össze-vissza beszélni. Lehet-e olyan közös miniszterelnök-jelöltet találni, aki képes és hajlandó előválasztást vállalni, árnyékkormányt és programot összeállítani? Lehet. Csak készítsd elő tisztességesen, csinálj csapatot, bízz azokban, akik értenek hozzá, folytass dialógust a társadalommal! Lehet-e a változások Magyarországát 2018-ban győzelemre vinni? Nemcsak lehet, de kell. Emlékezzünk: a hatalmasok azért tűnnek nagyoknak, mert térdelünk. Álljunk fel!
A legreménytelenebb időkben, 1944 májusában írta Radnóti a következő sorokat: „Lehetnének talán még emberek, / hisz megvan bennük is, csak szendereg / az emberséghez méltó értelem, / Mondjátok hát, hogy nem reménytelen.”