A szovjet hatalom összeomlása után Európában és Amerikában divattá vált „a történelem végéről” beszélni. Most már minden rendben van, ettől kezdve az egész világon gyökeret ver a liberális demokrácia, elérkezett az örök béke és a jólét kora, s minden generáció jobban fog élni, mint a korábbi. A világ eddig veszélyes hely volt, de mostantól fogva már nem az.
Veszélyes illúzió volt ez, ahogy minden illúzió veszélyes. El kellett, hogy jöjjön a kijózanodás pillanata. Most végre rájött Európa és Amerika lakossága is, hogy a világ nemcsak veszélyes hely volt, de az is maradt. Az elveszett reményeket a félelem váltotta fel. Hirtelen elsötétedett a horizont, s a beígért édenkert helyét a „mi” kultúránk” pusztulásának víziója foglalta el. Végünk van, jönnek a barbárok, az új populista diktátorok, a természeti katasztrófák, a mindent elöntő terrorhullám, s a korábbiaknál halálosabb háborúk.
Spinozától és Goethetől tudjuk, de mindig el is felejtjük, hogy a remény és a félelem egyaránt rossz szenvedélyek. Egyrészt elvakítanak, másrészt tétlenségre kárhoztatnak. Akár a legjobbat, akár a legrosszabbat várjuk, mindig csak várunk. A várás, a csodavárás terméketlen, csak a gondolkodás, a cselekvés, a felelősségvállalás készít fel a jövőre, ara, hogy a jövőben várható véletlen eseményeket a magunk javára fordíthassuk. Mit nevezek a „magunk javának”? A szabadságot. Az egy főre eső szabadság növekedését. Mert minden, még a jólét is ettől függ. Magyarországon, Európában, s mindenütt a világban.
A próféták sosem jelezték előre, hogy mit hoz a jövő. Azokra bízták, akikhez beszéltek. Azt mondták: ha ezt teszitek, akkor ez fog történni, ha amazt, akkor amaz fog történni. A jövő a cselekvő kezében van. A balsorsot is lehet jó sorssá változtatni, s a szerencsét is elvesztegetni. Mi eddig itt, Magyarországon, többször is - utoljára a rendszerváltás idején - a szerencsénket vesztegettük el. Mi lenne, ha vége egyszer balsorsunkat változtatnánk szerencsénkké?
