Loretta Lynn meghatározó alakja az egyetemes zenetörténetnek. Nélküle majdhogynem olyan nehéz lenne elképzelni a country zenét, mint Hank Williams vagy Johnny Cash nélkül. Mégis, az énekesnő nem csupán ebben a szubkultúrában számít sztárnak, az amerikai déltől más égtájak felé is tisztelik - márciusig nyolc amerikai államot érint turnéja. Lynn mindig remek énekesnő volt, ám emellett egyfajta női eszménykép is. Már elmúlt harmincéves, amikor 1963-ban megjelent első lemeze. Korábban az életvitelszerű zenélésre nem volt lehetősége, mert tizenöt évesen feleségül ment egy farmerhez, s csak négy gyermeke világra hozása után tudott foglalkozni ambícióival.
Talán ez a fajta attitűd is sokat tett ahhoz, hogy az 1960-as és ’70-es években igazán körülrajongott előadó volt. Amikor 1970-ben kijött a Coal Miner's Daughter (magyarul A szénbányász lánya; ezt a címet viseli az énekesnő életéről – az Oscar-díjas Sissy Spacek főszereplésével – készült film is) című dal, az egyből listavezetővé vált. Amellett, hogy egy ragyogó lírai szerzeményről van szó, némi többletet adott a dal színezetéhez az, hogy Loretta Lynn édesapja valóban szénbányász volt, és a fekete tüdő, a szénbányászok pneumokoniózisa végzett vele.
Az énekesnő most nyolcvannégy éves, de nem pihen. Ugyanolyan erős, féktelenségig lendületes nő, mint amilyennek felépítette képét. A Full Circle című új albuma, amelyet a napokban a legjobb country albumnak járó Grammy-díjra jelöltek, az év első felében jelent meg. Ez Loretta Lynn negyvenedik stúdiólemeze, a különleges évfordulót a közönség sem felejtette el. A cédé a country albumok toplistáján a negyedik helyen debütált, egy hét alatti húszezer példányszámos eladással. Az album borítóján a máig dús hajzuhatagú énekesnő egy flitteres, strasszkövekkel díszített lila estélyiben ül, kezében gitárját tartja. Ez egy sokat tapasztalt, független nő alakja. Az a tizennégy dal, amelyet felénekelt, ugyanezt a képet erősítik. Nincs ebben a közegnek manírnak helye – a nagymamakorú asszony őszintén, derűsen szól az élet nagy kérdéseiről.
Az album egyik leghangsúlyosabb szerzeménye a Lay Me Down, amelyet a countrykirálynő Willie Nelsonnal, a műfaj férfi nagyágyújával énekel. A két utolsó mohikán szomorkás, de annál szebb duettje igazán különleges darab. Ha az ember megtalálja a dalhoz készült, már 3,3 milliós letöltéssel (!) bíró videoklipet, garantáltan a könnyeit fogja törölgetni a két idős előadó produkcióját látva. A Fist City, amelyet Lynn ’68-ban tett slágerré, nem igazán burkolt figyelmeztetés volt azon nők felé, akik férje körül legyeskedtek, míg ő Amerika-szerte turnézott. Az énekesnő a maga által írt számot most újra rögzítette, az új verzió azonban közel fél évszázad után már máshogy - mondjuk úgy: kevésbé pimaszul -, de még mindig szívből szól.
Részben saját szerzemény a Who’s Gonna Miss Me? is, amely az új album legkiválóbbja az Everybody Wants to Go to Heaven című energikus bibliai történet mellett. „Kinek fogok hiányozni, mondd, ki fog hiányolni, Istenkém?”, kérdezi az említett dalban a fiatalos hangú énekesnő. (Ha már az a bizonyos hang: az énekesnő a közelmúltban árulta el, hogy idén, vagyis nyolcvannégy évesen szívta el élete első füves cigijét, hangja pedig azért maradhatott ilyen robosztus, mert a dohányzást és az alkoholt egy életen át kerülte.) Persze, a kérdés nyilván költői. Mégis ha ennek a haladott évű asszonynak a lélegzetelállító hangját halljuk, akkor nehéz lenne azt valaha is felednünk.
Lynn legfrissebb albuma, a nemrég megjelent White Christmas Blue az új hangzásba öltöztetett karácsonyi klasszikusokkal szintén azon dolgozik, hogy még emlékezetesebbé tegye az énekesnő életútját.
