Guszti
Nem én írom ezeket a sorokat. Nem én kapirgálom itt egymás után a betűket, hanem mindannyian, páran, akik még megmaradtunk élők és holtak, akik akkor is tudnak nagyokat hallgatni egymás társaságában, ha sosem látták, nem is ismerik, mégis kedvelik a másikat, a másik társaságát, mert gondolnak valamit a világról, életről, halálról. Szeretnek beszélgetni a másikkal, mert az úgy tud mondani valamit, ahogyan más nem. Amint te is tudtál. Sosem beszéltél nagy dolgokról. Lehajoltál az apróságokhoz, amiket más észre sem vesz, hogy azokat nézegesd és felfedezd bennük a mindent. Azt a mindent, amit mások nagyképű lendülettel mindhiába keresgélnek.
Nem lehetett tanulni tőled, mert amit te tudtál, nem lehetett eltanulni. Szemet, kíváncsiságot, ironikus kérdőjelet nem lehet valakitől ellesni, de még csak ajándékba sem adni-kapni. Azzal születni kell. Szerencsés csillagzat alatt, Isten tenyeréből lehet épp ilyenné teremtődni. Ismerek ritka olyant, aki képes fonákjáról látni a világot, de olyat rajtad kívül nem ismerek, aki oda-vissza tudja forgatni a hétköznapot színéről a visszájára és aztán onnan is tovább, és tovább, hirtelen felrepítve a magasba. Amíg a sárból feltekintve meg nem jelenik szemünk előtt a hatalmas abszurd, amely úgy uralkodik rajtunk, hogy észre sem vesszük.
Írtál. Megállás nélkül, fejben és kézzel, hogy hajnalban ne zavard a kórtermes szomszédokat a gép kotyogásával. Írtál az utolsó percig, hogy aztán – most - ránk hagyd az egészet. Nem fog sikerülni. Úgy már soha, senkinek, ahogy neked. Bogozgathatjuk bármily aprólékossággal ezt az összegabalyodott madzag-Magyarországot. Csak csomót látunk csomó hátán, a tekeredés rendjét nehéz olvasni nélküled. A felismerés egyszerűségének meglepő öröme elveszett. Az ajándékba kapott könnyed ráébredés helyett csak a káromkodós késragadás marad.
Legutóbbi – első és utolsó nyilvánosságnak szánt – találkozásunkon esőről beszéltem neked. Meg rejtekükből aszfaltra űzött csigákról, akiket óvatosan kerülgetek. Te meg könnyed eleganciával és mély megértéssel lebegtél fölöttük, onnan tekintettél le az egytalpúakra, nagyon el kellett mélyülnöm az arcodban, ha fel akartam fedezni a kemény erőfeszítést e könnyedség mögött.
Aztán, látod, csak nem sikerült az utolsó szökkenés. Megreccsent valami. Valaki kézen fogva elszöktetett valahová. Tudom, az olyanokat, mint te, angyalok szöktetik. Te pedig itt felejtettél bennünket megbocsáthatatlanul. Másfél flekkek mindenségei úgy még sohasem hiányoztak, mint ezután fognak.
