Az esélytelenek nyugalmával készülhetnek a szocialisták az elnökválasztásra, akárkit válasszanak is meg közülük. A szocialista előválasztás legesélyesebbike, Manuel Valls a legjobb esetben is Hollande-nál úgy egy százalékkal szerezhet többet. Mivel a második fordulóba csak két politikus juthat be, ez azt jelenti, hogy a „döntőbe” nem kerülhet be. A két nagy esélyes ugyanis a jobbközép Republikánusok jelöltje, Francois Fillon, valamint Marine Le Pen. Utóbbi győzelme a lehető legrosszabb forgatókönyv lenne. Ennek ugyan csekély a valószínűsége, de kísérteties maga a kockázat réme is.
Nem alaptalan tehát az a széleskörű bírálathullám, amely mindezért Valls-t kárhoztatja, aki bármiképpen végzi is a választást, aligha menekül meg a várható felelősségre vonástól. A szocialistákat az a veszély fenyegeti, hogy még a baloldali mozgalom vezetését is elvesztik, akár esztendőkre is. Valls igyekszik cáfolgatni a szemrehányásokat, amióta csak bejelentkezett az előválasztásra, mégsem győzi a mosakodást. Azért is védekezésre kényszerül, mert az elnököt szorongatott helyzetbe hozta azzal, hogy eldöntse, sebtében kikre bízza a megüresedett miniszteri posztokat, beleértve a kormányfő utódlását is. A tavaszi választásokig öt hónap maradt hátra, ennyi ideje lehet az új kormányfőnek.
Az államfő az utódlásra Bernard Cazeneuve eddigi belügyminisztert kérte föl, egyik legközelebbi cimboráját, aki sokáig remekül, időnként az ellenzék elismerésével látta el nehéz feladatát. A legcudarabb időkben, a terrorhullám csúcspontján is. Szembenézett a legvéresebb merényletekkel, még a legkíméletlenebb bírálók is elismerték a teljesítményét. De föltehetően számlálta a hónapokat, meddig kell még a posztját őriznie, amíg a választások után csak eredeti hivatásának, a jogászságnak élhet majd. Visszatérhet eredeti környezetébe, a hajdani barátok, társak közé, ügyvédként folytatja tovább.
Ezt az álmot dúlta szét a váratlan kinevezés. Cazeneuve azonban azért is, mert Hollande-dal csakugyan nagyon kiegyensúlyozott a viszonya, a legkisebb háborgás nélkül belenyugodott új helyzetébe, jövő tavaszig türelemmel kivár. Amilyen mértékben örvendett a kormányzat, sőt a szocialista pártvezetők javarésze is Valls távozásának, (államfőjelöltségéért nagy részük nem rajong), annyira okos döntésként üdvözölte Cazeneuve kiszemelését. Hasonló megnyugvás fogadta Bruno Le Roux megbízatását a belügyi tárca élére, ő követte a poszton a kinevezett kormányfőt.
Ezzel azonban az Ötödik Köztársaság gondjai nem csökkentek, az új helyzetben inkább gyarapodtak.
Párizsban jó időre tehát véget ér a szocialista kormányzás. Mi történhet a baloldallal? A kérdés különösképpen aggasztja a belpolitika nagy öregjeit, köztük a kilencven esztendős Jean Danielt, a rangos L’Obs heti magazin alapítóját. Tegye le szó nélkül a fegyvert, adja meg magát? – teszi fel a kérdést. Ezt elvárni tőle, írta, túl sok volna. A tét azonban nagy. Arról van már szó, ki vezesse ezután a francia ellenzéket. A szocialisták 1978-ban vették át a kommunisták helyét – emlékeztet a keserű hangvételű vezércikk. A szerző szerint most már nem kevesebbről van szó, mint az önpusztítás elkerüléséről. Ugyanebben a rangos hetilapban egy másik szerző, Remy Dodet azon sopánkodik, hogy a jelöltek számának rohamos növekedésével mára immár nem két francia baloldal létezik, nem is négy vagy öt, hanem akár tíz is.
Nagy kérdés az is, hogy a baloldal előválasztásán hányan vesznek részt. A jobboldal négymilliót tudott toborozni előválasztására. Sikerülhet-e akár ennek a felét elérni, ami kétmillió szavazót jelentene? Örömünnep volna már ez is a szocialisták táborában. A nagyvilágba szorongva kitekintő Le Monde-ban, az egyik legrangosabb nemzetközi elemző, Alain Frachon egy másik problémára figyelmeztet. Arra, hogy Hszi Csin-ping, Donald Trump és Vlagyimir Putyin hármasa Európát fenyegetheti. A pekingi kommunista vezető, a hajdani KGB-tiszt és a New York-i „ingatlankupec” (tényleg ez a minősítés szerepel) ugyanazt a munkamódszert követi. Ez a mindenre elszánt nacionalista triumvirátus egymaga igyekszik alakítani az egész világot. A Le Monde és Frachon hozzáfűzi, a jámbor európaiak boldogan bizakodnak még abban, hogy a jogállamiságot kiterjeszthetik a Föld egészére, holott bármerre pillantunk is, hanyatlóban a liberális-demokratikus álomkép befolyása. Brüsszel utolsó álmait kergeti csupán.
A lap megállapítja, Európa zászlaja az Unió hatvanadik évében félárbocon lebeg csupán. Putyin a nemzetközi szélsőjobboldalt istápolja, Trump a brit „brexistákat” bátorítja, az Unió iránt jó esetben közömbös, ha nem éppen megvető. A „hármak bandájának” berkeiben, (megint Le Monde formula) az elszigetelődés rovására a „jó öreg nemzeti önzés” uralkodott. Európa számára elérkezett tehát az ébredés ideje, számot kellene vetnie azzal, hogy a kontinens megosztására Kína is ügyesen játszik. A széthullás tragédia volna. Mármint a uniósoknak – teszi hozzá a szerző.
Vitathatatlan, hogy mindehhez képest a francia és egyéb „színes” politikai sztorik szórakoztatók lehetnek, de azért az sem mindegy teljesen, hogy merre tart egy csaknem hetvenmilliós hatalom.
Hát akkor az apróbbak számára, akikkel még jobban szórakoznak.
