Ahányszor ránézek, gyönyörködöm benne. Milyen karcsú, mennyire elegáns! És bámulatos, mennyi mindent tud! Mármint a mobil telefonom. Nem volt túl olcsó, de messze nem a legdrágább kategóriából való és mégis, fantasztikus, mennyire okos. Istenem, ha összehasonlítom első elődjével, amelyet alig valamivel több, mint húsz éve vettem! És mind e hatalmas fejlődés alig két-két és fél évtized alatt következett be, köszönhetően a tudománynak meg a belőle sarjadó innovációnak. Végső soron pedig a versenynek, a gazdaság hajtómotorjának.
A versenynek, amely a modern világgazdaság létalapja, és amelyet a mindig újonnan születő ötletek, a tudás, vagyis az innováció mozgat és tesz lehetővé. Nem lehet tehát halogatni a kérdést sem: hogyan állunk mi, a magyar gazdaság – és általa a magyar társadalom – ebben a versenyben?
Egyszerű a válasz: rosszul.
Szomorú tények
Nem kerülhetem meg, hogy néhány adatra hivatkozzak, méghozzá a tekintélyes Világgazdasági Fórumra, amely az országok versenyképességét vizsgálva évente kiad egy úgynevezett Globális Versenyképességi Indexet (GCI). Ebben 138 országot vesznek szemügyre, igen összetett tényezők felhasználásával. A GCI listájában 2003-ban a harmincharmadik helyen álltunk, ami nem rossz helyezés, a lista első negyedébe bőven belefértünk. Jelenleg viszont a hatvankilencedikek vagyunk, tehát, a teljes sorrend több mint egynegyedével rontottuk a helyünket.
Az egyes „pillérek” - vagyis a végső indexet meghatározó tényezők -, maguk is seregnyi altényezőből állnak. Nem szívderítőek a hazánkra vonatkozó adatok, sőt a részadatok sem. Anélkül, hogy fárasztanám az olvasót, csak egyet-kettőt ragadok ki közülük. A gazdaság működését meghatározó állami szabályozók tekintetében igen kedvezőtlen a helyünk, a 114-dik vagyunk. És hiába olcsó nálunk a munkaerő, a nem túl vonzó 80. helyere kerültünk a hatékonyság, a termelékenység tekintetében. Az innováció terén sem dicsekedhetünk ugyanezzel a helyezéssel. Még elrettentőbb, hogy az üzleti sikerekben csak egy hely választ el minket az utolsótól. Aránylag jó viszont a helyezésünk kutatóintézeteink minőségét tekintve, a 39. helyünkkel.
A tudás tehát adott, kutatási hagyományaink értékesek. A gondok azonban a megvalósítással, a kutatási eredményeknek a gazdaságba való átvitelével és értékesítésével keletkeznek, vagyis éppen azzal a tevékenységgel, amit innovációnak nevezünk. Az egyetemek, kutatóintézetek és az ipar kutatási-fejlesztési együttműködésében a sor hátsó felébe, a 109. helyre szorultunk.
Szomorú tény, hogy Magyarországon a rendszerváltás óta az innováció alátámasztása és támogatása egyaránt az elhanyagolt, a futottak még kategóriájába tartozik. Nem volt sokkal jobb a helyzet a szocialista kormányok alatt sem, és ez az állapot az elmúlt években csak romlott. Súlyos tényezőt jelent e téren (is) az aránytalanság. Az egyik ilyen jellemző a vállalatméret. Ismert, hogy a magyar gazdaság teljesítményét meghatározó bruttó hozzáadott értéknek, a GDP-nek mintegy háromnegyedét nagy- és közepes vállalkozások hozzák létre, amelyek ugyanakkor az összes vállalatnak csupán mintegy öt százalékát teszik ki, miközben nagy hangon folyik a propaganda a kisvállalatok segítéséről. A kicsik "kategóriájában" a vállalkozások alig néhány százaléka folytat innovációs tevékenységet, holott a fejlett gazdaságú országokban éppen az új ötleteket, kutatási eredményeket megvalósító és eladni is képes kezdőket, az úgynevezett start-up (beinduló) és spin-off (az egyetemekből, kutatóintézetekből kisarjadó) kisvállalatokat az "okos kormányzatok" kiemelten támogatják.
Kétségtelen, hogy látszik némi előrehaladás is. A kutatásra-fejlesztésre-innovációra (K+F+I) fordított összeg múlt évre elérte a bruttó nemzeti terméknek majdnem 1,4 százalékát, ami mindenképpen előrehaladásnak tekinthető, ha a 2005. évi 0,7 százalékkal vetjük össze. Csakhogy, mint már említettem, egész gazdasági rendszerünk egyenetlen, mert nemcsak a GDP döntő hányadát állítják elő a nagy- és a közepes vállalatok, hanem az innovációban is megmutatkozik ez az aránytalanság. Itt egy fordított, és egészségtelennek mondható arány mutatkozik: ugyanis a kutatás-fejlesztési ráfordításoknak mindössze egyharmadát állják a vállalatok, a nagyobb hányaduk állami támogatás. Sőt, ennek is a fele 17 nagyvállalattól származik, és ami még ennél is bajosabb, hogy ezeknek a háromnegyede külföldi tulajdonú.
Életfogytig tartó tanulás
Az ember, főleg, ha mérnök és közgazda, nemcsak azt vizsgálja, milyen gondok vannak, hanem azt is, hogy mi volna a megoldás? Hogyan lehetne előre lendíteni versenyképességünk drámai zuhanását? A közelmúltban erre próbált válaszokat találni egy budapesti konferencia.
Öt, korábban tudománypolitikával, valamint innovációs stratégiával foglalkozó szakember összeállt, és megpróbált a magyar gazdaság fejlődési problémáira megoldásokat keresni, kiutat ajánlani. Kétéves gondolkodással, sok vita közepette összeállítottak egy ajánlás-csomagot. Színtiszta civil kezdeményezésként, mert senkitől nem kértek támogatást. Ezt az anyagot vitatta meg az említett, népes összejövetel.
Nem hibátlan az általuk előterjesztett javaslat, de elmondható, hogy legalább nemcsak sirámokat vették sorra, hanem a kiutat jelző elképzelések is vannak benne. Első helyre a tudás megszerzésének és folyamatos hasznosításának prioritását tették. Az oktatás, a képzés, az életfogytig tartó tanulás elengedhetetlen volna egy versenyképes gazdaság létrehozásához és fenntartásához.
Ezek után a napokban Orbán Viktor arról beszélt, hogy ő az ország jövőjét a „munkaalapú társadalom” építésében képzeli el. Olyan gondolat ez, mintha vissza próbálnánk tekerni az idő kerekét, hiszen már a 20. század vége óta tudjuk, hogy korunkban, a negyedik ipari forradalomban évtizedeiben a tudásalapú gazdaság lehet – és csakis az lehet - versenyképes.
Egyszerű, hétköznapi példa erre az autóipar: az új típusokat nem elsősorban a mechanikai részek és egységek fejlődése hajtja előre, hanem sokkal inkább az irányítás, a biztonság, a beleépített elektronika. Egy mai gépkocsiba több száz érzékelő és beavatkozó eszközt telepítenek. Hasonló a helyzet a modern mezőgazdaságban is, ahol a nagyobb hozamok már nemcsak a gépektől és a kemikáliáktól függnek, ott is nélkülözhetetlenné vált az "új tudás", amely szoftverekben, szenzorokban, az agrárvállalatok infokommunikációs irányításában nyilvánul meg.
Ha a tudásalapú gazdaság a társadalom felemelkedésének és a jólét fenntartásának az alapja, akkor tanulnunk kell az európai lista élén álló svédektől, akik fajlagosan hétszer annyit költenek a kutatásra, innovációra, mint mi. A nálunk felénél kisebb területen élő, és mintegy hatvan százaléknyi népességű dánoktól, akiknek az állattenyésztése a mienknél akár tízszer több sertést "termel". Pedig a dánoknak, a finnekkel együtt, alig van természeti kincsük, hozzánk képest kedvezőtlen az éghajlatuk és a talajuk.
Tanulhatunk ezektől az országoktól mást is: hogyan lehet érvényesülni a nemzetközi versenyben tudással, szervezéssel, alkalmas, jó törvényekkel, szabályozókkal. Nagyon sok évtizede, még a háború alatt hallottam édesapámtól, hogy akkor boldogul majd Magyarország is, ha nálunk is érettségije lesz a parasztgazdának, mint Dániában.
Az okos állam
Az állam, a bölcsen eljáró állam segítsége alapvetően meghatározó abban, hogy egy adott ország a gazdasági versenyben helyt tudjon állni. Mert bölcs kormányzat nélkül nincs jól működő, fejlett egészségügy; nem történhet meg a leszakadó társadalmi rétegek felemelése; nem szüntethető meg a nyomorúság, a gyermekszegénység, és természetesen nem növelhető polgárai átlagának általános jóléte sem.
Mindennek alapvető eszköze - mint már említettem - az oktatás, a tudás megszerzése, azoknak a feltételeknek a megteremtése, hogy a képzéshez mindenki hozzáférhessen. Ebből fakad a tudásalapú termelés, a magasabb hozzáadott érték megteremtésének lehetősége. Ennek ellenére a munkaalapú társadalom megteremtését szorgalmazná a miniszterelnök?
Azzal nem érdemes vitába szállni, hogy szükséges a munka, hogy mindent meg kell tenni azért, hogy mind többen tudjanak elhelyezkedni, értékes termelőmunkát végezni, hiszen mi más hozhatna létre társadalmi értékeket? Kétségtelen, munkahelyeket kell teremteni, mert a munkanélküliség rettenetes, megalázó és morálisan lealacsonyító.
De milyen munkára gondol a kormány? Napjainkban átstrukturálódnak a munkahelyek, az automatizálás, a számítógépesítés, a programozás számos területen mechanikussá teszi a korábban nagyobb presztízzsel bíró szellemi munkát is. Ahogyan a 20. század kezdetétől nem kellettek már kocsisok, hanem sofőrökre és autószerelőkre támadt igény, úgy most is teljesen új munkakörök keletkeznek. Nem meglepő, hogy hazánkban jelenleg mintegy húszezer informatikus és négyezer gépészmérnöki üres állást nem lehet betölteni a szakemberhiány miatt.
Hogyan lehetne kilábalni ebből a helyzetből? Olyan oktatásra és képzésre van szükség, amely megteremti a szükséges szakértelmet, a magasabb fizetések feltételeit, ami segíthet a szakembereket itthon tartani. Elengedhetetlen a fentiekben említett innovációs stratégia kidolgozása, amely a modern technológiák és a globális gazdasági verseny követelményeihez illeszkedik. Minimalizálni kell az állami beavatkozásokat, növelni, elősegíteni a vállalkozásoknak az innovációban való részvételét. A pályázati határidőket tisztességesen kell kezelni, mert jelenleg lényeges hátráltató tényezőt jelentenek az állandó és hosszú csúszások, mérsékelni a bürokráciát, az ügyintézési időket, a jelenleginél erőteljesebben kell bevonni a civil társadalmat a műszaki-gazdasági döntések (benne az innovációs kérdések) előkészítésébe és ellenőrzésébe.
A legfontosabb tanulság mindenképpen az, hogy a jelenleginél lényegesen többet kell a tudásba fektetni, a közoktatástól kezdve a felsőoktatáson át az életfogytig tartó képzésig. Mert a tudás hozza magával a komplex értelemben vett innovációt, és az húzza magával a versenyképes gazdaságot.
Anélkül pedig nincs tudásalapú társadalmi felemelkedés, marad a múlt, a munkaalapú társadalom vergődése.
