Tizenegy esztendővel elkésetten láthattuk, hiszen a Garnier-palotában akkor vitték színpadra, de nem baj, mert zseniális, egészen megrázó rendezést kaptunk, Balázs Béla librettójának hűséges követését. Ötletekkel gazdagon, még az sem volt furcsa, hogy a nem magyar művészek, (Ekaterina Gubanova, Judit, és John Relyea, Kékszakállú) számunkra furcsán ejtették az eredeti szöveget.
De a francia fölirat mindent hűségesen adott vissza, és a művészek játéka, éneklése, a két magyar zsenit, az igazi komponistát és a költőt adta vissza. Nem csupán megrázó hűséggel, varázslatos szépséggel is. Mélységes művészi átéléssel, gazdagon. Ami természetesen nekünk hiányzott élő emlékeinkből, Palánkay Klára búgó mezzoszopránja és Székely Mihály utánozhatatlan basszusa. Verdi is eredeti olasz művészekkel hiteles teljesen.
Hálásak lehetünk a nagy zenei csatorna nyújtotta élményért, de őszintén szólva kis csalódással is járt. Francia színház, párizsi környezet, Garnier-palota, a társulat föltehetően azt igyekezett bizonyítani, hogy nekik is van nagy modern komponistájuk, nem kisebb a mi Bartókunknál, Francis Poulenc. Akit érthetően megihletett a klasszikus, tragédia és eléje meg lezárásul, hozzá biggyesztette a magáét. Nem csekélyebb tehetséggel.
De alighanem az elragadtatott francia közönség sem lett volna szegényebb, ha azzal búcsúzik a színháztól, hogy azt hallja, „és most már mindig éjjel lesz már…” És az eredetit nem toldják meg filozofikus töprengéssel „emberi hang” ürügyével. A zsenik mindig jobban tudták, hol kell megállni. Ezáltal semmivel sem csorbul a nemzeti büszkeség. A francia muzsikát és Poulencet tiszteli enélkül is az operák rajongóinak nemzetközi tábora.
