A francia Ötödik Köztársaság történetében még soha nem volt példa arra, hogy hivatalban lévő államfő ne indult volna második mandátumért. Francois Hollande csütörtök esti beszédében jelentette be mindezt. Nem várt tovább. Pedig volt olyan föltételezés, hogy a habozás akár január elejéig is elhúzódhat, sőt akadt már olyan variáció is, hogy csak január végére tisztázódnak a részletek, amidőn a tervek szerint összeül a hangzatosan kitalált Szép Népi Szövetség fóruma, (Belle Alliance Populaire - BAP) a baloldali előválasztás színhelye.
Itt kellett volna Hollande-nak megerősítenie, hogy vagy hét másik szocialista kandidátussal együtt, (akárcsak a jobboldalon történt), csatába száll a tavasz végén esedékes igazi elnökválasztáson. És nem lesz kihívója, mint Juppének volt sokáig Fillon ellenében, marad egymagában Hollande. Ez a vélt terv ment hirtelen füstbe. Múlt szombaton a jeles nevű testület, a BAP mintegy nekifutásként össze is ült, s Manuel Valls kormányfőt várták új utódjelöltként. Nem lényegesen különb kilátásokkal, mert neki úgy kilenc százaléknyi eredményt jósolnak, hasonlóképpen elkerülhetetlen bukást. A valóság annyira tért el ettől is, hogy noha január vége igencsak messze van még, de mostanra már állítólag tizennégyre szaporodott a baloldali versengők lehetséges tábora. Igaz, Emmanuel Macron volt gazdasági miniszter bejelentette, nem kíván indulni az előválasztáson.
Felmerült Ségolene Royal, Hollande első élettársa neve is, aki négy közös gyermekük anyja, a jelenlegi baloldali kormány környezetvédelmi minisztere, akit viszont szocialista elvtársai annyira kímélnének, hogy inkább magasabb rangú ENSZ funkcióba delegálnák.
Két hírlapi megjegyzés jelezte, hogy Hollande távozása igencsak gyorsan bekövetkezhet. A csütörtöki Le Monde-ban azzal a címmel jelent meg vezércikk, „Baloldalon öngyilkossági bejelentés várható”. Miközben napirenden van az előválasztás megszervezése, ez az oldal arra készül, hogy nyilvánvalóvá tegye: képtelen a cselekvésre. Alkalmatlan arra is, hogy túllépje önsanyargató ideológiai személyiségzavarát, meghasonlását. A jövő esztendőre az a szerencsétlenség szakadhat rá, írta a Le Monde, hogy államfőjelöltje 10 százaléknál is kevesebb szavazatával nem éri meg az elnökválasztás második fordulóját se, majd az utána következő parlamenti választásokon egyenesen elsodorják. Ez indokolta Jacques Attali történelmi mitterrandista vezéregyéniség vészjelzését, aki azt kérte, hogy „az Istenért, találjanak végre időben közös jelölteket”.
A cikk ehhez annyit fűzött hozzá, hogy a hajdani államfői tanácsadó szavai kinccsel értek föl. A szocialisták ugyanis, úgy látszik meghasonlottak, pánik uralja a tábort és lélektani szakadás, miközben türelmetlen belső lázadóik szétziláltan vágtak bele az előválasztási kampányba. A Le Monde-nál, - amely mégis inkább liberális fórumnak tekinthető, semmint a szocialistákhoz igencsak közelálló újságnak - a baloldalon pártosnak ítélt L’Obs legfrissebb száma a vezércikkében még pesszimistább volt. Publicistája, aki a 90 éves legendás lapalapítótól vette át a stafétabotot, már azt jósolta meg, hogy a 2017-es elnökválasztás után a Szocialista Pártot utolérheti az időleges sorvadás állapota, hosszú ideig csak vegetálni fog, és beletelhet akár évtizedekbe is, amíg ismét valamennyire talpra áll.
Mindez különösen érdekes volt azt követően, hogy ugyancsak a Le Monde október végén nagyrabecsült publicisztikai rovatában, egyik legillusztrisabb szerzőjének, Gérard Courtois-nak a tollából föltűnően derűlátó véleményt közölt, mintegy mérsékelni törekedvén a már akkor is nagyon borús közhangulatot. Indító mondata az volt, a kívánatosnál talán merészebb szabadszájúsággal, hogy a szocialisták vezéralakja „igencsak sajátos politikai állatfajta”. És fölidézte, hogy az elnök, önként és jókedvűen, 2012-es választási győzelmétől napjainkig, tehát 2016-ig, ha esett, ha fújt, minden hónapban, összesen hatvan alkalommal bensőséges baráti szellemben fogadta az Élysée-palotában Gérard Davet-t és Fabrice Lhomme-ot, a Le Monde két munkatársát. Akik aztán 660 oldalas kötetben, „Egy elnök így nem szólhat” sajátos címmel, a rangos Stock kiadónál közzétették a vallomásokat.
A cím miatt a visszhang különleges volt ugyan, de összességében nem drámai. Az egész, a Le Monde és mindenekelőtt Courtois jóvoltából, megragadó volt, több szempontból is. Jóhumorú, emberi közelségű. Az derült ki belőle, mintha a franciák a hiób-hírek ellenére is, szívesen vennék, ha Hollande folytatásra vállalkoznék. Az persze csak fölmerült, hogy ez egyáltalán lehetséges és kívánatos-e? Hollande konokul igazmondásra törekedett, kerül, amibe kerül. A cikk búcsúzó mondata kényszerűen óvatos volt. Eszerint Hollande kockáztatott, érzékeltette veszélyérzetét. Egyszer talán kiderül majd az is, hogy mi is volt valójában a publicista és a szerkesztőség szándéka?
A dilemmára mondhatni közvetve válaszolt Jérome Fenoglio, a lap főszerkesztője múlt pénteken, néhány napon belül második vezércikkében. Azzal a címmel közölte, „Egy kudarc bevallása”. Még pedig hármas kudarcé, személyes, gazdasági és szociális, végül politikai természetűé. Az államfő mindenki másnál jobban tudja, hogy a franciák meggyőzésére képtelen volt. Azt remélte mégis, hogy sikerülnie fog elkerülni a baloldal széthullását, megkönnyítenie a haladó erők közös győzelmét. A felelősség az új nemzedékre vár majd, és a főszerkesztő azzal a reménnyel zárja gondolatait, hogy 2017 elnökjelöltjei talán értenek majd a figyelmeztetésből.
Csakhogy bármennyire förtelmesnek tűnik is föl mindez, Hollande nem kerülheti el, hogy kiálljon egy humorosabbnak látszó, mégsem nevetséges, sőt inkább tragikusabb megpróbáltatást is. Egy másik nagynevű kiadó, a Grasset máris bejelentette, hogy napra pontosan január 11-én a boltokba küldi Aquilino Morelle-nek, hajdani Élysée tanácsadónak „Lemondás” című kötetét. Állítólag „belülről” ábrázolt beszámoló lesz ez, a nem egészen öt esztendő eseményeiről. A szerző igencsak „bennfentesnek” számít, informált körök szerint egyike Valls kormányfő „barátainak”, és úgy két éve kényszerült távozni az államelnök közeléből „személyes jellegű” összekülönbözés miatt. Amit azonban mára elfeledettnek tekintenek. Eléggé cifra eset. Azt rebesgetik, Hollande állítólag sértőnek érezte Monsieur Morelle „felségsértő cselekedetét”, azt, hogy az államfői palota falai között pucoltatta a cipőit.
Mennyire gonosz szándékú pletyka az egész, mennyire komolytalan, nehéz ezt eldönteni, de valamennyire fényt vet arra, milyen mértékben sározhatják be magánindulatok is az úgynevezett közéletet. Ha netán igaz volna is Hollande állítólagos „érzékenysége”, Morelle úr aligha nagyvonalú. A bekövetkezett eseménysorozat után azzal próbál visszavágni, hogy jelentéktelen részleteket elevenít föl. És szóba hozható a könyvkiadó ízlésvilága is.
Vagy netán nem éppen nagy erkölcsi, inkább üzleti megfontolása…?
