Azért rengetegen vannak, akiknek eszük ágában sincs hősökké válni, abszolút nem akarnak mások hasznára fűbe harapni, ridegen értelmetlen, otromba háborúkban részt venni, erről beszél Keleti Márton már több mint ötven éve készült klasszikussá nemesedett filmje, A tizedes meg a többiek. Nálunk a filmvásznon tán először mesélt arról, hogy közel sem mindenki szeretett volna teljes mellszélességgel harcolva elpusztulni, hanem bizony az égszakadás-földindulás közepette jócskán akadtak olyanok, akik leginkább megúszásra játszottak, és az volt a legfőbb törekvésük, hogy ügyeskedve, stiklik árán, valahogyan épp bőrrel kikerüljenek a pusztító viharból. Ehhez ott voltak a nagy színészek nagy alakításai, például Darvas Iván, Major Tamás, vagy éppen Márkus László emlékezetes jelenetei, és persze mindenekelőtt a címszerepben Sinkovits Imre, akinek annyira emblematikussá vált ez a szerepe, hogy előre tudható volt, ha meghal, leginkább majd ezt a filmet ismétlik rá emlékezésül (aztán ez így is lett).
Halhatatlanul teremtette meg annak a mifelénk nagyon jellemző kisembernek az alakját, akinek megint és megint alkalmazkodnia kell az új és új körülményekhez, így meg kell tanulnia igencsak behúznia a nyakát, és el kell sajátítania a kiskapukon közlekedés meg a virblizés tudományát, miközben arra is rá kell jönnie, hogy a fennmaradás érdekében, folyton résen kell lennie. A népszerűséghez hozzátartozik, hogy mindez nem komolykodva adatik elő, hanem groteszkbe hajlóan bohózati módon, tele helyzetkomikummal, félreértéssel, rohangászással, amiben a színpadi verzióban sincs hiány.
Dobozy Imre eredeti írásából nem sok maradt, már a filmes változathoz is igencsak átvariálta azt Szász Péter dramaturgként és Keleti Márton rendezőként. Bár színpadon is jó néhányszor szerepelt a nagy hóhányó, dicső tizedes, én legutóbb a Városmajori Színpadon láttam vendégeskedni néhány éve; akkor olyan igazi, épkézláb, valóban koherens darab nem született belőle. A Pesti Magyar Színházban is inkább lazán összefűzött jelenetek halmaza, melyekben vannak jó, tipikus figurák, és miközben fajsúlyos dolgokról is szó van benne, de mégis leginkább a francia bohózat elemeit alkalmazza.
Ott van például a gombnyomásra ki-be fordítható könyvespolc, amely mögé hathatósan el lehet rejtőzni, de persze naná, hogy véletlenül a legrosszabb pillanatokban fordul ki, és teszi így közszemlére, hogy kik bújtak el mögötte. Hasonló szinte egy az egyben található Feydeau közkedvelt, Bolha a fülbe című bohózatában, amelyben egy szállodai ágy tud így ki és beforogni, naná, hogy nem feltétlenül azzal a szeretővel, akit éppen meg akarnának mutatni...
A forgó könyvespolchoz Kovács Yvette Alida tervező felépíttetett egy csaknem realistának kinéző kastélybelsőt is, ahová a csapatától meglógó tizedes, és egyre bővülő társasága megbúvik, és aszerint öltözik át sebtében, hogy éppen kik rontanak be hozzájuk. Kicsit elkezd a befogadásról is szólni a produkció, arról, hogy, aki bajba kerül, aki menekült, álljon akár homlokegyenest más oldalon, itt azért oltalomra talál.
Lengyel Ferenc rendezőként azonkívül, hogy érvényre juttatja a sokszor nagyon is kínálkozó áthallásokat, jó összmunkát szervez, pontosan, profin működik a színpadi masinéria. Mindenki akkor és oda nyargalászik, amikor éppen kell, összecsiszolt a játék. Törvényszerű, hogy a színház társulatában nincs annyi nagy színész, mint a filmben, de ettől még lendülete, humora, olykor tétje van az előadásnak. Bede-Fazekas Szabolcs címszerepben megmutatja, hogy a tizedes mindinkább rájön, felelős az elrejtőzködőkért, és mivel élet-halál a tét, meg kell gondolnia minden cselekedetét. Úgy érzem, hogy a formátumos hóhányót, a fancsali ábrázatú, fanyar humorú svihákot, aki még bizonyos fokig élvezi is hogy ebben az égszakadás-földindulásban leleményesen lavírozhat, kevéssé játssza el.
Zászlósként Fillár István némiképp túlkoros, de ő is érzékelteti a folyamatot, ahogyan beletanul a túlélés mesterségébe. Eperjes Károly a kastélyban ragadt komornyikként az örök kívülálló, akinek arcára kiül, hogy mindig mindenről alaposan megvan a véleménye, de azért, ha nincs ló, a szamár is jó alapon, kiszolgálja azokat, akik éppen most itt rekedtek. Ez itt tényleg a népek kohója, kommunista munkaszolgálatos, sebesült orosz, szélsőjobbos magyar, ételre és öldöklésre kiéhezett fasiszta egyaránt megfordul a jelképessé váló kastélyban. Rancsó Dezső, Szatmári Attila, Pavletits Béla, Horváth Illés, Takács Géza, Szűcs Sándor, Tahi József, Gémes Antos, Adányi Alex jó összteljesítménnyel el is játssza valamennyi figurát.
Alapvetően kellemes az este, ami olykor túlmutat a kellemességen, és csak elkezd arról regélni, hogy elképesztően különbözőek vagyunk, de azért valahogy, éppen a túlélés érdekében, próbáljuk elviselni, sőt netán még meg is kedvelni egymást.
