Este hét órakor olyan tumultus és nyüzsgés van a Magyar Nemzeti Galéria (MNG) előcsarnokában, mint ami egy különleges estéhez dukál. Máskor ebben az időpontban már egy órája üresen kong a tucatnyi kiállítótér, de azokon a napokon, amikor a Textúra című összművészeti esteket tartják, rengeteg érdeklődő tolong a múzeumban. Mint ismeretes, a Textúra programsorozatot immáron harmadik éve rendezik meg, először 2014-ben a Szépművészeti Múzeumban, aztán már a Nemzeti Galériában tartották meg, minden alkalommal nagy sikerrel. A Galéria az idén is tíz kortárs magyar szerzőt kért fel arra, hogy gyűjteményének tíz főművéhez írjon rövid szépprózai jeleneteket, amelyeket ezúttal is ismert színművészek adnak elő egy-egy keddi vagy csütörtöki napon december 13-ig.
A Valló Péter Kossuth-díjas színpadi rendező által összeállított program elején a gyülekezőpontnál összesereglett közönséget a transzparens jellegű tábláikkal érkező színészek fogadják. Már mindannyian viselik a jelmezeiket, s alig néhány perc alatt fizikailag is átvedlenek az adott figurává. Miután mindenki megtalálta a számára kijelölt ikont a hozzá tartozó művésszel, a kis csoportok helyet foglalhatnak a színtér elé kikészített papír ülőalkalmatosságokon (nyekeregnek is rendesen) és kezdetét veszi a nyolc-tíz perces performansz.
Stefanovics Angéla a MOME divat- és textilszakos hallgatóinak ruháját viselve mászik fel egy létrára: lábán piros edzőcipő, harisnyája zöld, szürke kapucnis felsőjében pedig a fehér mellett visszatér a piros és a zöld szín. Ott áll a magasban Csontváry Zarándoklás a cédrusokhoz Libanonban című festménye előtt. Amint várja, hogy elcsendesedjen a közönség, egyszer-egyszer olyan, mintha kiszólna a nézőkhöz, pedig már Berniczky Éva kárpátaljai írónő Újratervezés című szövegét mondja. Nézd, jönnek! - mondja egy alkalommal, nem sokkal utána pedig a megszeppent érdeklődőkön végigvezetve szemét, arról panaszkodik, hogy azok sziszegnek, lézengenek, és bizony neki lövése sincs arról, mire várhatnak. Elhangzik a szájából az is, hogy nagyon nehéz szentként emelkedni a hamisság fölé, a műsor végén pedig még egy táncbetétet is láthat a közönség, igaz csak egy archív felvétel vetítését.
Székely Bertalan híres, egri ostromot megörökítő festménye mellett Vándor Éva a széria legszórakoztatóbb előadását nyújtja. Péterfy Gergely Egri nők című művében a pusztuló várormon állva, egy méteres paraván mögött almát aprít, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Holott egy cseppet sem az, mert alig néhány méterre tőle hetvenezer török ostromolja Dobó kapitány várát. A balgatag asszony azonban láthatóan fittyet hány a veszélyre. Leginkább az foglalkoztatja, hogy elújságolja: "hétfőn itt járt a Tinódi Lantos Sebestyén az MTVA-tól". Meg teljesen nagy lelkesedéssel beszél arról is, hogy milyen nagy veszélyt jelentenek a "migráncsok", mert azok embert esznek, feldúlták Bécs városát - méghozzá "istentelen migráncs módra". Ahogy Vándor eljátssza ezt a könnyen megvezethető, egyszerű nőt, az tényleg nagyon szerethető és jópofa, élvezi is a közönség. Van, aki szabályosan felnyerít, de azok, akiknek az ötödik percben már tizedjére elhangzó migráncsozás nem a humor non plus ultrája, azok csak halkan kuncognak.
Szintén a humorra épít Tóth Krisztina szövege is, amelyet egy kis teremben Balsai Móni és Trokán Anna ad elő. Kettejük párbeszéde egy magánrendelőben játszódik, ezért került egy babaúsztatásos videókat lejátszó tévé M.S. Mester Mária és Erzsébet találkozása című késő középkori festménye, meg a Tours-i Szent Mártont ábrázoló kép közé. A kiállítótér, ahova húsz-huszonöt ember zsúfolódott be, olyan parányi, hogy a teremőr az előadás kezdete előtt kénytelen a közönséghez szólni: "A képekre a falon tessenek vigyázni!" Eddigre már világossá válik, hogy a két nő, akik szemben ülnek az érdeklődőkkel, mindketten terhes fiatal hölgyek. Igaz, az egyik, akit Balsai alakít, már annyira nem is fiatal, mondja magáról és túl van kilenc beültetésen, alkalmi csevejpartnerének pedig nincs petefészke.
És ezen a ponton érkezik a csavar: az említett hölgy fizikai aktus nélkül, valamilyen módon, csak megtermékenyült. Innentől már az abszurditásé a terep. Az, ahogyan Trokán flegmán arról panaszkodik, hogy az orvosai azt mondják, ilyen szeplőtelen fogantatás utoljára több mint kétezer éve történt, túl megy a realitás határain. Szellemes, de nem túl nagyot szóló dialógusuk akkor ér a csúcsra, amikor az Erzsébet és Mária találkozását megörökítő festmény előtt arról beszélnek, a kicsi a Jézus nevet fogja viselni, mert kedvenc brazil sorozatukban Jesusnak hívják a latin szívtiprót.
A négy szinten párhuzamosan futó előadások a nemzeti kánonnak tartott képzőművészeti alkotások előtt elevenednek meg. Kiss Noémi A Rőzsenyakú lány címmel lehelt életet Munkácsy rőzsét hordó asszonyába. Lovas Rozi játékában egy a napi kemény robotba és a magányba belefáradt vénlány drámája kel életre. A közönség láthatóan átérzi azt, ahogyan a fiatal színésznő komoly átéléssel elmeséli tragédiáját, s ahogyan bevallja azt is, hogy a magány óráiban egy bizonyos "titkos érzés" néha hatalmába keríti. Ilyenkor pedig azt képzeli, hogy kiszemeltje ujjai csúsznak fel a combjai közé.
Szintúgy tényleges hatást vált ki a közönségből Kemény Zsófi szövege, aki Szinyei Merse Pál Majálisa által megihletve ragadott tollat. A vers és a slam poetry határmezsgyéjén egyensúlyozó írást Csőre Gábor narrálja. A Vígszínház művésze által megszemélyesített férfi a műben krisztusi korban, a történet pedig a nyár elején jár. Éppen az „árnyas-zöld tájon” piknikezik a baráti társasággal, onnan vonul félre, hogy a közönséggel megoszthassa gondolatait. Egy-egy apró elszólásból kiderül, nem tartja magát túl sokra (partra vetett halak az aszcendense), problémahalmazának origója pedig az, hogy a cimborájának is az a nő kell, aki neki is kellene.
„Pont az kell, amelyik míg a virágot szedem itt neki szexistán, / Kibeszél a hátam mögött, hogy ő azért nem fekszik rám, / mert én ilyen virágszedő vagyok, egy komplett senki, / az előnyöm max vész-helyzeti tudna lenni” – mondja. Az egyik legfoglalkoztatottabb szinkronszínésznek tartott Csőrét hallgatva akarva-akaratlanul eszébe jut a nézőnek, hogy ez a monológ még azon is túltesz, amikor a művész abszolút átlényegülve elszavalta Ganxsta Zolee egyik rapjét egy internetes projekt kedvéért.
Az egész estét betöltő műsor az eredeti megközelítés, a vissza-visszatérő humor mellett különlegesen szép pillanatokat is tartogat. Ilyen Rakovszky Zsuzsa költőnő lírai pompába csomagolt írása, A varázsló kertje. Gulácsy Lajos híres műve, a Varázslat mellett László Zsolt várja nézőit. A színművész csapzottan, egy szürke ballonkabátban, nyakára vörös sálat dobva meséli el gyermekkori szerelmének történetét. Egyfajta látomás az, ahogyan valaha egy keskeny kis utcába betérve felfedezett magának egy zöld ajtót, amelyen belépve bódító rózsaözön illata fogadta. A kertben pedig földön túli szépség várt rá, aki fenekestül felforgatta egész addigi életét. Most, évtizedekkel később a férfi újra útra kelt, hogy meglelje ezt az idilli helyet. Ilyen jellegű impulzusokat ad Hámori Gabriella játéka is, aki Dragomán György művében egy megcsalt szerelmest játszik, Bálint Endre Fűrészelni, jaj, de rossz című, régi kámvás - azaz keretes - fűrészbe applikált műve előtt.
A Textúra igazi nagy előnye az, hogy nem csak a szépirodalmat és a képzőművészet elit alkotásait köti össze a színészettel, hanem bizonyos művekben még egy-egy hangszer is megszólal. Néhol ezek révén válik igazán erőteljessé, máskor már-már kihívóvá az adott mű.