Az idén ötvenéves Cecilia Bartoli és Magyarország, illetve a magyar muzsikusok kapcsolata – az énekesnő hihetetlenül zsúfolt naptárát ismerve – rendszeresnek mondható. Pályakezdőként, az 1990-es évek elején az akkor már idős maestróval, Solti Györggyel dolgozott együtt Mozart Requiemjében, ahol a mezzoszoprán szólót énekelte, a Bécsi Filharmonikusok és Operakórus közreműködésével. Ez a felvétel DVD-n ma is hozzáférhető. Az itthon kevéssé ismert, a Kölni Operaházból nyugdíjba ment Fischer György karmester – Fischer Ádám és Iván unokatestvére – számos Bartoli-szólóesten és -hanglemezfelvételen is a kísérő zenekar irányítója volt.
Fischer Ádámmal a kilencvenes évek közepén kezdődött az együttműködésük, s ez nagyon termékenynek bizonyult. „Húsz éve dolgoztunk együtt először, és azóta is szoros munkakapcsolatban állunk. Bartoli különleges énektechnikát és zenei világot birtokol. Forradalmárnak tartom, és titkos vágyam, hogy budapesti fellépéseivel az itteni zenei ízlést is felforgatja. Cecilia olyan, akár A nürnbergi mesterdalnokok Soltzingi Walterja: újat hoz, amelyen mindenki meglepődik, de végül mindenki leborul előtte” – nyilatkozta nemrégiben Fischer Ádám.
Az énekesnő egyetlen magyar hangszeres partnere Schiff András zongoraművész – vele Mozart, Beethoven, Schubert albumokat készítettek, s Bartoli nagy elismeréssel nyilatkozott a közös munkáról. A Frankfurter Allgemeine Zeitungnak azt mondta: „a repertoárt, a frazeálást, a folyamatosságot, a színezést egyaránt Schifftől tanultam meg, hálás vagyok magyar barátomnak.”
Cecilia Bartoli intenzívebb budapesti jelenléte Fischer Ádámnak köszönhető, aki 2009-ben éppen (rövid ideig) a Magyar Állami Operaház főzeneigazgatói tisztségét is ellátta. 2009 április végén Bartoli az Operaházban, majd május elején két alkalommal a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben lépett fel. Első Müpa-koncertjét a Bach mellett olykor árnyékba szoruló német barokk nagymester, Georg Friedrich Händel és Itália kapcsolatának szentelte; míg a második koncerten nagy elődjére és példaképére, a 200 éve született spanyol dívára, Maria Malibranra emlékezett, A romantika forradalma címmel.
Következő budapesti fellépésére 2011. október 11-ig kellett várni, s ekkor is tematikus programot hozott magával. Sacrificium (Áldozat) című műsora a 17-18. századi kasztrált operaénekesek személyes tragédiájával foglalkozott. A barokk korszakban – meglehetősen barbár eljárással – évente 4000 kamaszgyerek férfiasságát vették el Európában, hogy aztán kasztrált énekesként, szoprán szerepekben próbáljanak szerencsét. Közülük azonban mindössze száznak a neve maradt fent, s igazán nagy sikereket csak hárman-négyen értek el. Bartoli humanista megközelítése azt sugallta, hogy bár számára igazán fontos a művészet, nem szabad értelmetlen és aránytalan áldozatot hozni a pillanatnyi hírnévért.
A közepesen sikeres operaénekes szülők gyermekeként, Rómában született Bartoli azáltal vált napjaink kétségkívül első számú énekművészévé, hogy nem elégedett meg az operairodalom standard főszerepeinek magas színvonalú tolmácsolásával, hanem tudatosan és szisztematikusan elkezdte bővíteni a repertoárt – főleg a barokk és a korai klasszika remekművei felé. Szokatlanul fiatalon, 21 évesen (1987-ben) debütált a Veronai Arénában, s mintegy tíz év alatt elérte mindazt, ami egy átlagos szoprán-sztár számára lehetséges. Ünnepelték a bécsi Staatsoperben, a milánói Scalában, a londoni Covent Gardenben, a New York-i Metropolitanben, Dél-Amerikában és a Távol-Keleten, de őt nem szédítette meg a csillogás. Inkább befelé fordult, hosszas könyvtári és levéltári kutatásokat kezdett, amellyel zenetörténészeket megszégyenítő eredményeket ért el.
Ennek köszönhető, hogy forradalmasította a historikus előadásmódról vallott korábbi elképzeléseket: ugyanolyan magától értetődő természetességgel énekel egy 1650 körül keletkezett kora barokk áriát, mint a 19. századi belcanto és nagyromantika slágerszámait. Amikor az idén augusztusi edinburgh-i fesztiválon Bellini Normájának címszerepét énekelte, az ismert operablogger, Kate Molleson kérdésére könnyedén jegyezte meg: neki teljesen mindegy, hogy mezzót vagy szopránt, barokkot, klasszikust vagy romantikus zenét kell énekelnie – minden esetben a hősnők lelke, érzelemvilága érdekli. Nem véletlen, hogy most Budapestre is olyan operaáriákkal érkezik, amelyek gyakorlatilag teljesen ismeretlenek, viszont roppant szenvedélyes, olykor szélsőséges, drámai szituációkat jelenítenek meg. Ezekben érvényesül leginkább Bartoli szuggesztivitása, karizmatikus ereje.
Pályájának másik egyedi vonása, hogy szeret saját produkciókat is létrehozni. Ilyen volt az említett Sacrificium, vagy 2012-ben a Mission (Küldetés), amellyel régen elfeledett honfitársa, Agostino Steffani nagyszerű művészetét ismertette meg a nagyvilággal. Saját projektek létrehozására kiváló lehetősége kínálkozik Salzburgban, ahol 2012-ben – Riccardo Muti karmester utódaként és biztatására – a Pünkösdi Fesztivál művészeti igazgatójává nevezték ki. Hogy nem ismer műfaji és stiláris határokat, azt jól mutatja, hogy 2016-ben – a konzervatív Salzburg történetében először – musicalt hozott a fesztiválra.
Leonard Bernstein West Side Storyját remek fiatal énekesekkel, a felkapott bolíviai karmesterrel, Gustavo Dudamellel és együttesével (Simon Bolivar Szimfonikus Zenekar) állította színpadra, frenetikus sikerrel. Másik nagy újítása, hogy 2015-ben megalapította saját hangszeres együttesét. A Monte Carló-i Opera kamarazenekara (Les Musiciens du Prince) kizárólag azzal a céllal működik, hogy Cecilia Bartolit kísérje áriaestjein. Bartoli most is velük érkezik a Müpába, s a koncerten szólisztikus szerepben bemutatkozik még Pier Luigi Fabretti oboa- és Jean-Marc Goujon fuvolaművész.