- Nagyon tévedek, ha azt gondolom, hogy miközben a könyve ezerféle dologról szól, alapjáratban arról beszél, hogy elképesztő káosz van a világban és rengetegen akarnak minket befolyásolni, a tudatunkat éppúgy, mint az étkezési, a vásárlási szokásainkat, sőt akár azt is, hogy mit kezdünk a testünkkel? Ön pedig megpróbálja leírni, hogyan lehet ebben a világban létezni, esetleg önmagunk maradni.
- Tényleg erről van szó, ha összerakja a könyvben szereplő nagyon sokfajta témát. Hiszen van ebben minden, attól kezdve, hogy van-e kritikai élet, hogyan viszonyulunk a pornóhoz, odáig, hogy mi a helyzet a nők ellen elkövetett erőszakkal. A témákban pontosan az a közös, hogy az érződik belőlük, hogyan sodródunk. Nem döntéseket hozunk, hanem csatlakozunk valamilyen véleményhez, vagy – és ez sem sokkal jobb – gyorsan odahajítjuk a saját véleményünket, hogy az „n+1”-edikként az is ott legyen a világhálón vagy a médiában. Én csak a csöndes kételkedést akarom elültetni az olvasóban, hogy mielőtt odaállna, mielőtt kattintana, mielőtt vásárolna, mielőtt egyetértene vagy üvöltözne, gondolja át még egyszer, hogy mi az érdeke.
- Szerepel a könyvében egy kifejezés, amit mástól vett át, de igen fontosnak tartja, ez a „közfélelem”. Amikor egyik faluból a másikba vagy egyik földrészről a másikra nemigen jutott el az információ akkor ez egy kevésbé létező fogalom lehetett...
- De létezett, csak szűkebb kört érintett. Egy kis faluban sok-sok időt töltöttem gyerekkoromban és egyszer elterjedt a hír, hogy onnan nem messze volt egy rablógyilkosság. Ez kissé fölkavarta az embereket, elkezdték zárni az ajtókat, kicsit figyelmesebben néztek körül, hogy nem settenkedik-e arra egy ismeretlen ember. Ugyanez a rablógyilkosság tőlünk 20 kilométerre már senkit nem érintett meg. Tehát a krízisek, válságok, konfliktusok nehezen tudtak világméretűvé nőni. Most meg egy vélemény vagy éppen álhír felfoghatatlan hatóerővé válik a világban.
- Igazi hír vagy álhír pillanatok alatt feltupírozódhat, az online portálokon születnek olyan félrevezető címek, melyekre szinte feltétlen rákattintunk, aztán esetleg átkozódunk, hogy a bolhából csináltak direkt elefántot. Az hogy bármi akár a másodperc törtrésze alatt meghatványozódhat, valószínűleg tudatmódosítószer.
- Korábban azt gondoltam, hogy belép valaki a számítógépébe, fölmegy a netre, csapkodnak a villámok, dübörögnek a trollok, lájkolunk, diszlájkolunk, rémhíreket terjesztünk, karaktergyilkolunk, bosszúpornót töltünk föl és aztán mikor lejövünk a netről, ott vagyunk a való világban. Csakhogy ez nem így van. Mert lehet, hogy ez az internetes világ, ahol ilyen sok minden történik, nem tapintható, nincs szaga, de az érzelmeket, az indulatokat befolyásolja. Nem tudunk ugyanarra az emberre ugyanolyan szemmel nézni, miután a neten a gyilkolásának tanúi vagy akár tevőleges résztvevői voltunk. Tehát egy kicsit bele is hergeljünk magunkat ebbe az egészbe és a végén, amikor kimegyünk az utcára és egyéb döntéseket kell hoznunk, akkor ott lakik bennünk ez a hatás.
- Ha gyerekek piff-puff játékokkal múlatják az időt a neten és egy rakat embert lelőnek, ettől agresszívak lesznek vagy éppen, hogy levezetik a bennük lévő feszültséget?
- Ez már évtizedek óta jelenlevő kérdés. A kutatók állandóan ezen görcsködnek, de válasz nincs. Az egyik kutató kijelenti, hogy ettől a gyerekek agresszívak lesznek, a másik pedig, hogy éppen ellenkezőleg. Ha például kártyázunk, pontosan tudhatjuk, hol a játék eleje és vége. Amikor a neten emberekre lövöldözünk, akkor nem tudhatjuk, hogy ezt az agressziónkat nem visszük-e át az életbe. Ha televíziót nézünk, akkor is egyre nehezebb eldönteni, hogy amit látunk valóság vagy fikció. Ez a véleményem szerint meglehetősen új jelenség az életünkben, még akkor is, ha emlékszünk arra, amikor Isaura felszabadítására gyűjtöttek a szappanopera nézői.
- A híradókban, tehát elvileg a tényműfajban, mindinkább jelen van az úgynevezett infotainment, ami borzalmas dolgokat, gyilkosságot, halálos balesetet, háborút tálal szórakoztató módon. Tényleg összekeveri már a fantáziát a valósággal. Miért van ennek nagyobb nézettsége, mint hogyha valaki becsületesen beszámolna a tényekről?
- Részint ha a világ megy a maga módján és nem történik semmi rendkívüli, akkor ennek a hírértéke nulla. Mi a teendő? Egyrészt megkeresik a rendkívüli eseteket, a halált, a katasztrófákat, háborúkat, vérontásokat, önmagukból kivetkezett emberek furcsa cselekedeteit, vagy ha ilyeneknek híján vagyunk, akkor előállítanak valódinak tűnő álhíreket.
- Gyakran a politikusok is lényegében álhíreket állítanak elő figyelemfelhívásból. Például bevett gyakorlat, hogy valamelyikük mond valami nagyon blődet, és nem biztos, hogy tényleg annyira hülye, mint amilyennek a kijelentése hat. Normál körülmények között ez mínuszos hírt se érne, de rárepül a szenzációéhes média, netán még végig is kérdezi a különböző pártok képviselőit meg szakértőket, hogy mit szólnak a bődületes baromsághoz, ami így egészen nagyra tupírozódik és már-már akár jelentősnek is tűnhet, holott tán jobb lett volna nem is foglalkozni vele.
- Az ilyen feltupírozott álhírek megváltoztatják a tudatunkat, a világunkat. Hiszen, ha egy hét múlva valahol megjelenik egy apró közlemény, amelyik azt mondja, hogy bocs, maga a kiinduló hír sem volt igaz, azt már észre se fogjuk venni, és ha észrevesszük, akkor sem számít, mert a kamu, a hazugság, az álhír, addigra már köszöni szépen, megtette a magáét. Az ilyen álhírek elegendőek lehetnek ahhoz, hogy megroggyanjon a gazdaság, pánik törjön ki, vagy összeesküvés elmélet fakadjon belőlük, ami percek alatt bejárja a világot és ebből is pánik lehet. Ezért nagyon komolyan azt gondolom, hogy az a világ, amiben most élünk, kevéssé hasonlít akár a huszadik századra is, mert tök másképp kezeljük ezt a sok mindent, és nem nagyon vannak pajzsaink, nem nagyon tudjuk védelmezni magunkat.
– Egy-egy ilyen rémhír útját és hatását nyilván igen jól meg lehet előre tervezni. A könyvében „hatalomiparosokról” beszél. Tehát gondolom hideg aggyal végiggondolható, hogy most az emberek úgyis félnek a menekültektől, akkor erre bizonyos szemszögből érdemes rátenni még tíz lapáttal és ezzel még nagyobb félelmet, gyűlöletet kelteni. Ez pedig a nemtelen kampány elindítójának a malmára hajthatja a vizet.
- Amikor a sajtó ez ellen a kampány ellen, vagy mellett ír, akkor óhatatlanul ennek a hatását erősíti, és amikor mi hétköznapi emberek elkezdjük ijesztgetni egymást ezzel, mi is hozzájárulunk ehhez. Ha úgy tetszik, ezzel az egésszel, mi magunk termeljük a terrort. A terrornak nem az a lényege, hogy robbantanak, lőnek, késelnek, hanem az a félelem, ami az igazi célja. Tehát vannak sérültek, halottak, áldozatok, néha meglehetősen sokan, és emiatt alakul ki a bizalmatlanság, a félelem, a szorongás, a görcs. A terroristának az igazi célja pontosan az, ami a milliókkal történik, az emberek megölése valójában csak eszköz ehhez. Amikor a hatalomiparosok ezt az eszközt használják, akkor halálosan erkölcstelen dolgot tesznek. Igencsak elítélendő, ha bárki visszaél azzal, hogy emberekként sérülékenyek vagyunk, és ha ijesztgetnek minket, akkor megijedünk. Erre sokan nem úgy válaszolnak, hogy azt mondják azoknak, akik ezt csinálják, hogy elmentek ti a francba, hanem lehet, hogy az első reakciónk az, hogy úristen, bezártam-e az ajtót, úristen, a szomszéd miért figyel engem? Tehát olyan bizalmatlanságot, rettegést kelt ez, amivel szemben rohadtul tanácstalanok vagyunk. A hatalomiparnak megvannak ehhez az eszközei, de nem kellene néha megkérdeznünk, hogy ez erkölcsös-e?
- De eljutottunk odáig, hogy az erkölcs a politikában szinte ismeretlen fogalommá vált.
- De ha a hatalomipar azt mondja, hogy az erkölcs szalonképtelen kifejezés, akkor mi lesz velünk, teljesen normális hétköznapi emberekkel? A hétköznapi életünket mind a mai napig szabályozza az erkölcs, az, ami nincs feltétlenül jogszabályba írva. De ettől még világos, hogy embert enni nem való és a gyengébbeket segíteni kell. Ennek azt hiszem szerepe volt abban, hogy az utóbbi hatvan-hetven évben olyan nagyon durván nem mészároltuk le egymást. Ha a hatalom megbontja ezt az egészet és azt mondja, hogy rá nem érvényesek ezek a szabályok, akkor milyenekké válunk mi?
- Akkor jöhet egy újabb tömegmészárlás? Ami azért jó néhány helyen most is jelen van a világban.
- A gyilkos indulatok egyre gyakrabban megjelennek egyébként végtelenül szelíd emberekben is. Az internetes portálokon döbbenettel nézem a megjelenő indulatokat, átkokat, fogcsikorgatásokat. Senkinek nem fordult meg a fejében, mielőtt nekilátott gyűlölködni, hogy ez nem helyes, nem erkölcsös? Mindenkinek lehet véleménye, de ez senkit nem jogosít fel arra, hogy más emberek torkát - akár csak virtuálisan - átvágja.
- Elképesztőek az indulatok.
- Nem egyszerű megfejteni ezt a jelenséget. Az egyik fejezetben éppen arról írok, hogy tavaly eltereltek a rendőrök a külső Váci útnál és kérdeztem, hogy úristen mi történt, baleset van, vagy vízcsőtörés? Az volt a válasz, hogy meccs van.
- Írja ebben a fejezetben, hogy rendőrség is tudja, attól, hogy a Zeneakadémián hangverseny lesz, oda nem kell különböző egységeket kivezényelni. De tulajdonképpen miért nem? Mondjuk egy Beethoven szimfónia elképesztő érzelmeket korbácsol. Miért nem őrjöngenek az emberek azután, és miért egy focimeccs után?
- Hajlamosak vagyunk az ilyen kérdéseket azzal lezárni, hogy a tömeg már csak ilyen, az nekivadul. Ez színházban is ritkán fordul elő.
- Sportarénában is tartanak színházi előadásokat és ezekre se kell rendőrhadakat kivezényelni, pedig a nézők alkotta tömeg ugyanakkora. Ennek mi az oka?
- Elvileg ha valakinek a csapata kikap, attól még ünnepelhetné a meccset, mert tök jó volt.
- Focimeccset a legkomolyabb entellektüelek is néznek, de azért nem arról van szó, hogy mégiscsak zömében más típusú közönsége van egy futballmérkőzésnek, mint a Zeneakadémiának? Netán a meccsek közönségében - és ezt félve mondom ki – több a bunkó? Ugyanakkor nem tudom, hogy egy magasan kvalifikált ember feltétlenül nehezebben hergelhető-e.
- Lehet, hogy gyengébb az izomzata. De jó, elképzelhető, hogy a Zeneakadémiával abszolút a csúcsra lőttem, beszéljünk inkább például a Vígszínházról, ahol nem feltétlenül csak szuper kiművelt, partitúra olvasó emberek jelennek meg, hanem abszolút vegyes a közönség. Mégsincs bunyó. Amiben persze az is benne van, hogy nem azért mennek oda, hogy bunyózzanak.
- A focimeccsre azért mennek?
- Könnyen elképzelhető, hogy amikor a rendőrség kivonul, azért teszi, mert vannak, akik éppen a bunyóért mennek és lehet, hogy számukra maga a meccs másodlagos. A szurkolás nagyon sajátos állapottá válik. Nem egyszerűen arról van szó, hogy van egy esemény és azt a nézők befogadják, és az tetszik, vagy nem tetszik. Hanem a szurkoló, már-már függetlenül a produkciótól, a meccstől vagy éppen a koncerttől, önmagát ünnepli, a saját szurkolása lesz a fontos. Ha belegondol, hogyan néznek ki a politikai demonstrációk, egyszer csak rádöbben, hogy a jelenlévők már talán nem is nagyon figyelnek oda arra, mi hangzik el. Valahogy már előre eldőlt, hogy kik mennek oda tüntetni, és eszerint üvöltik, hogy ki takarodjon. Képzelje el, mi történne, ha, aki meghirdette a tüntetést, pontosan az ellenkezőjét mondaná annak, amit szokott. Biztos benne, hogy észrevennék? Működik az emberekben egy úgynevezett előminősítő rendszer és eszerint gyakran azt látnak-hallanak, amit előre elgondoltak. Ez megmutatkozik a márkák esetében is, amiktől esetleg már nem is látjuk a termék valódi minőségét. Ha valaki elmondja, hogy például a Kőbányai útnál egy lepukkant boltban ötezer forintért vett valami terméket, azt lehet, hogy gagyinak gondoljuk, míg ha ugyanezt egy rangos belvárosi boltban huszonötezerért árulják, akkor lehet, hogy minőségi árunak hisszük és nem nagyon vesszük észre, hogy ugyanolyan ócska anyagból készült. Így lassan el is veszíthetjük azt a képességünket, hogy meg tudjuk mondani, mi az igazi minőség.
- Itt visszatérhetünk a kiindulóponthoz, hogy minden tekintetben próbálnak beetetni minket és ennek érdekében előítéleteket igyekeznek kialakítani bennünk. A vásárlási szokások terén éppúgy, mint a politikában. Nekünk kellene kiszemezgetnünk valahogyan, mi is az igaz, de ez egyre lehetetlenebb.
- Egyre lehetetlenebb. Még pár éve én is azt mondtam, ha nagyon katyvaszos, kaotikus minden, akkor az embernek fölfelé kell tekintenie, olyan nézőpontot kell találnia, ahonnan rálátása van az egészre. Mostanában pedig ehelyett azt szoktam mondani, hogy nézzünk a lábunk elé. Szagoljuk meg, tapogassuk meg, hogy miről van szó, ne az éttermek csillagai alapján döntsük el, hogy nekünk mi ízlik, egyszerűen a saját életünket becsüljük valamire és ne gondoljuk úgy, hogy a fölöttünk lévő megmondók nálunk sokkal okosabbak lennének, mint ahogy én sem vagyok sokkal okosabb a nagyra becsült olvasónál.
