Biztosan régen is volt ilyen jelenség, de mostanában mintha ez lenne a kormányzati kommunikációs stratégia. Talán Orbánnal kezdődött, amikor az olimpia után azt mondta: „nyolcszor vertük meg a világot”, aminek, ugye, semmi értelme sem volt, de akkor a miniszterelnök még elégedett volt azzal, amit Rióban elértünk, manapság pedig már hullanak a fejek az Olimpiai Bizottságban. Áder sem akart lemaradni, ő pedig azt mondta augusztus 20-i ünnep beszédében, hogy „egyetlen népet sem ért annyi balsors, mint bennünket”, és már akkor sem értettem, hogy ki állította fel neki a rangsort a legtöbb balsorsot ért népekről.
Erre tett fel Harrach Péter, a leglassúbb beszédű magyar politikus, az egyébként alig létező kereszténydemokrata párt frakcióvezetője, amikor azt állította, hogy Magyarország vízügyi nagyhatalom. Ezt nevezik a kommunikációban demagógiával vegyes tudatlanságnak.
Ha ő – vagy valamelyik munkatársa – elolvasta volna az Európai Környezetvédelmi Hivatal (EEA) 2009-ben kiadott tanulmányát az európai vízügyekről, akkor láthatná, hogy egyetlen mérhető rendszerben sem vagyunk vezetők, de jó ha a mezőny második felében említenek bennünket például az öntözött termőföld, a teljes társadalom számára elérhető ivóvíz és egyebek sorában. Statisztikával nem untatnám olvasóimat, aki nem hisz nekem elolvashatja a jelentést. A vízügynek ugyanis része a víztározás és az öntözés is, mindkettőben alaposan lemaradtunk, akárcsak a megfelelő színvonalú, jó minőségű ivóvízzel ellátott körzetek számában.
Akkor pedig miről is beszélünk? Hol a nagyhatalmi státusz? Egy helyütt azért szerepel Magyarország, mert mi vagyunk az az ország, ahol az elmúlt években csökkent a lakossági vízfogyasztás, elsősorban az árak emelkedése miatt. És hát a vizienergiával sem nagyon büszkélkedhetünk. A Vaskapunál épített dunai vízi erőmű például 3500 megawatt teljesítményt hoz (a kínai Három Szurdok, csak mellékesen 3,5 gigawattot), míg az 1959-ben épített Tiszalök 50 megawattot.
És van még más is: ma Magyarországon egy millió ember él a társadalom perifériáján, sok területen vezetékes ivóvíz nélkül. Persze, ez sem a kereszténydemokraták bűne, akárcsak a Sió- csatorna, ez a szánalmasan elöregedett vízmű, amit elődeink a mi nemzeti kincsünknek nevezett Balaton szabályozására építettek, bizonyára nagyhatalmi törekvéseik részeként.
De hát ezek a mi adottságaink, mostanában erre vagyunk képesek. Mindez nem baj, csak éppen nem kell nagyhatalmi ábrándokról beszélni, különösen nem a kereszténydemokratáknak, akik a Fidesz szárnyai alatt repültek be a parlamentbe, és különösebben nem sokat adtak hozzá Magyarország arculatának javításához. Hacsak nem a vasárnapi boltbezárási kezdeményezésüket említjük, amiből megtudtuk, hogy körülbelül milyen dolgok foglalkoztathatják ebben a pártban a vezetőséget, és amiért nálunk boldogabb országokban már legalább önkritikát gyakoroltak volna.
Lépjünk is túl mindezen, mert nem is a vízügyekről van szó, hanem arról a kormányzati gyakorlatról, miszerint a miniszterek és államtitkárok naponta árasztják el a médiát sikerekkel, rekordokkal, az állami televízióban és rádióban szinte csak olyan hírek szerepelnek, amelyek az ötvenes évek hangütésére emlékeztetnek.
"Európa védelme, benne hazánk védelme is, ilyen értelemben összefügg a természetvédelemmel, a vízkészlet megtartásával" – ezt is mondta Harrach. Mert a vége mindig: a migránsok.
