Nem siettem el, hogy a kvótanépszavazás eredményét magyarázó egyik fontosnak tűnő kormányzati állításról írjak. Az eseményektől való időbeli távolság talán segíthet abban, hogy higgadtabban tehessük vizsgálat tárgyává az elbukott népszavazás utáni értelmezéseket. Garancia persze erre nincs.
A sajtóban méltatlanul keveset foglalkoztak azzal a kormányzati érvvel, amely szerint azért is tekinthető sikeresnek a kvótanépszavazás, mert 3,3 millió állampolgár „mondott nemet Brüsszelnek”, és ezzel szemben 2004-ben "csupán" 3 millió 25 ezer honfitársunk mondott igent Magyarország belépésére az Európai Unióba. Ha többséget kell képezni – bármi áron –, akkor a Fidesz kreatív könyvelésért nem megy a szomszédba. Itt már régen a csúsztatások és a féligazságok birodalmában járunk. Éppen az utóbbiról jegyezte meg (alighanem örök érvényűen Bibó István), hogy féligazság valójában hazugság.
De mi itt a féligazság? A 3,3 millió ne volna több a 3 millió 25 ezernél? Dehogynem! Csak éppen az nem mindegy, mit hasonlítunk össze mivel. Mit rendelünk meglehetős önkényességgel egymás mellé, és mit nem. A két népszavazás olyan mértékben különbözött egymástól, hogy magára valamit adó ember (párt, kormány) semmilyen összehasonlítást nem tenne közöttük. De miért is?
Vegyük az utóbbit, vagyis az uniós belépésről szóló 2004-est. Akkor az érvényességi küszöb a választásra jogosultak 25 százalékának részvétele volt. Az alacsony küszöbtől nem mellékesen ilyen alkalmakkor az állampolgárok úgy vélekedhettek, ha egyet is értettek a belépés szándékával, nem feltétlenül muszáj részt venniük a voksoláson, mert az ő szavazatuk nélkül is meglesz a magasnak valóban nem mondható 25 százalék. Nota bene: a közjogi törvények sorában éppen azért formálták így a népszavazás érvényességi határát, mert a jogalkotó a viszonylag alacsonynak mondható részvételi minimummal a sikeres népszavazásokat szerette volna elősegíteni. Az alacsony részvételi küszöb akarva-akaratlanul részvételi passzivitást is kivált, de a népszavazás esetében nem ezért húzták meg alacsonyan az érvényesség határszámát.
Ha arról gondolkozunk, hogy 2004-ben sok vagy kevés volt az Unióba való belépésre leadott valamivel több mint 3 millió szavazat, akkor a fentieket a korrektség kedvéért illik figyelembe venni. Különben – ahogyan erről már esett szó – a csúsztatások és a féligazságok birodalmában bandukolunk.
A technikai jellegű – nevezzük így a részvételről szóló 2004-ben érvényben lévő szabályozást – összetevőkön kívül létezik egy tartalmi jellegű megközelítése is annak, hogy abban az évben miért „csak” 3 millióan mondtak igent hazánk EU-s csatlakozására. Milyen valós politikai lehetősége volt akkor Magyarországnak az Európai Unióhoz való csatlakozáson kívül? Kérhette volna tagfelvételét a Független Államok Közösségébe? Perszonálunióra léphetett volna Kazahsztánnál? Létrehozható lett volna magyar részvétellel Kossuth régi álma a Duna-menti Köztársaság? Kínomban ennél képtelenebb dolgokat hirtelenjében nem tudok kitalálni, és ezzel csupán jelzem, hogy Magyarország EU-s csatlakozásának nem volt alternatívája. Persze ha mégis valami ilyesmit keresünk, akkor kívül is maradhattunk volna a csatlakozni kívánó országok körén. De ez akkor is, ma is, olyan képtelenségnek hangzott és hangzik, hogy ezt a lehetőségek nem lehet felruházni az alternatíva fogalmával. (A politikában és a történelemben a választási lehetőségek nélküli állapotok általában nem ígérnek jót, de kivételek azért mindig akadnak.)
Ezzel azt is állítom, hogy a magyar politikai közösség döntő többsége számára egyáltalán nem lehetett eldöntendő kérdésnek feltételezni az „Egyetért-e Önnel” kezdődőt, amely az uniós tagságra vonatkozik. Ilyen értelemben tét nélküli kérdés volt. Tétet az adott volna a népszavazásnak, ha felmerülnek és artikulálódnak olyan komoly okok és indokok, amelyek kétségessé teszik, hogy érdemes-e Budapestnek hosszútávon összekötni a sorsát Brüsszellel. De komoly ellenérvek, ahogyan akkor, úgy ma sincsenek.
Vagyis egy alternatíva és tét nélküli, a „nem” választ szinte semmivel alátámasztani nem tudó kérdésben kellett véleményt mondania az országnak. Ha innen nézem, akkor meglepően magas volt a részvételi arány, és vele a csatlakozásra leadott szavazatok száma. Egy fontos összetevőt ne felejtsünk el: lanyha, erőtlen kampánya volt a 2004-es népszavazásnak, ami a fentiek ismeretében csöppet sem lehet meglepő. Mozgósító, agitatív erejét tekintve a roppant szerény jelzős minősítés lehet a legpontosabb leírása az ebben az ügyben történeteknek.
Ezzel állt szemben a 2016-os népszavazás és kampány, amelyre húszmilliárd forintot költött el a kormány, és amely ebben a szellemileg, mentálisan és lelkileg agyon mérgezett országban beláthatatlanul fokozta a tudatrombolást. A kormánynak korlátlan erőforrások álltak a rendelkezésére – élt is ezzel –, és ennek ellenére csupán (idézőjel nélkül) 275 ezer emberrel többet tudott maga mellé állítani, mint a 2004-es népszavazáson igennel szavazók száma.
A két népszavazás eredményeit a vázoltak figyelembe vételével lehet csak összehasonlítani. Különben az egész egy bukott diák „Magyarázom a bizonyítványt” dicstelenségévé és paródiájává válik. Ahogyan vált is.
