Furcsa dolog a néplélek. Én legalábbis nem tudok kiigazodni rajta. Itt vannak például a forradalmi hevületükről történelmileg híres franciák, akik most épp megbuktatnak egy államfőt és egy kormányt azért, mert megszorításokat eszközölt a gazdasági gondok orvoslására, és választani készülnek egy másikat, aki egyenesen sokkterápiát ígér. Ki érti ezt?
Francois Hollande regnáló államfőt mindenki leírta, ő már politikai nulla, esélye sincs labdába rúgni a jövő április-májusban esedékes elnökválasztáson. Érteni nem értem, miért, mitől lett Hollande Franciaország páriája, távolról nézve egyáltalán nem volt rossz államfő. Kül- és európai uniós politikájában nem látom azt a szörnyű nagy hibát, persze tudom, belpolitikája - mindenekelőtt gazdaságpolitikája - vitte sírba karrierjét. Kezdte azzal, hogy iszonyú adókat vetett ki a szuper-gazdagokra, annyira nagyot, hogy első számú filmcsillaguk, Gerard Depardieau is Moszkváig menekült vagyona mentéséért. Aztán kormányzati felelősségvállalással áterőltette a törvényhozáson a munkajogi reformot, amely ellen több mint egy éve zajlik az állandó utcai tiltakozás. Ez a reform végzetes volt számára – a baloldal balszárnyának túl sok, a jobboldalon túl kevés. A jelenlegi és eljövendő munkavállalóknak (diákok is szép számmal tüntettek ellene) egyenesen sokk volt a 35 órás munkahét óraszámainak növelése, az elbocsátások feltételeinek könnyítése, mert attól tartanak, hogy tömeges munkahelyvesztést okozhat. Ez minden bizonnyal igaz is, mint ahogy az is, hogy nem Hollande az első európai politikus, aki belebukik a munka-törvénykönyvének szigorításába. Európában mostanság még senki sem élte túl ezt a lépést, a történelem és a nép Hollande-al sem kivételez.
Eddig rendben is lenne, vagy legalábbis a megszokott európai forgatókönyvek szerinti, ha a vasárnapi republikánus előválasztás nem hozta volna Francois Fillon győzelmét. A volt kormányfő ugyanis keményvonalas neokonzervatív, akinek példaképe a brit Vaslady, Margaret Thatcher, aki nem éppen a szociális gondoskodásáról, a munkavállalók iránti kíméletességéről híresült el. Nos, Fillon nem teketóriázott, 40 órás munkahetet, 500 ezres közszféra leépítést, meg egyéb "munkavállaló barát" intézkedést ígért választóinak.
Ő lesz Le Pen kihívója és mindenki reménye szerint legyőzője is. Ámbár, ha jól megnézzük programját, nem sokban különbözik az egyre inkább báránybőrbe búvó farkasétól. Fillon is a hazafiság megerősítését ígéri, s azt, hogy megállítja Franciaország „hanyatlását”, ellenzi a multikulturalizmust és az azonos neműek házasságát. Vagyis, ugyanazt fújja, mint a szélsőjobboldal jelöltje, csak kissé szalonképesebben.
De lehet így győzni? Tényleg csak így lehet győzni? Más út már nincs?
