Vannak emberek, akikkel sok éven át nem találkozunk, de mindig úgy tudunk beszélgetni, mintha tegnap hagytuk volna abba. Ilyen (volt - nehéz a múlt idő) Varga László is, akit Varga Laciként ismertem meg, hiszen egy évfolyamra jártunk a bölcsészkar történelem-szakán. Belőle elismert történész lett, gyakran hivatkoztak rá, de az eltelt évek alatt tulajdonságai mit sem változtak. Éppen olyan okos volt, megfontolt és elmélyült, akárcsak a '60-as években, az egyetemen. Mint tudós - de talán jobb kifejezés a gondolkodó ember - azt tartotta elsődleges céljának, hogy megteremtse a történelem megismerhetőségének feltételeit. Ezért foglalkozott elsősorban a 19. és a 20. századdal, s kiemelten Magyarország közelmúltjával. Nemrég egy interjúban arról beszélt, hogy az "ügynöközés" tisztán politikai ügy, ha tetszik, játszma. A történészek viszont - a társadalom egészével együtt - sokkal inkább az iratok megismerhetőségét, nyilvánosságát szorgalmazzák. Amikor - három és fél éve - beszélgettünk, éppen egy olyan sorozatot indított, amelynek célja az volt, hogy történészek és közéleti emberek nyílt dialógust tudjanak folytatni egymással. Mert elviselhetetlennek tartotta, hogy a szakma annyira megosztott. Arra törekedett tehát, hogy - a viták ellenére is - legalább a történészek többsége között alakuljon ki egyfajta konszenzus.
Ez a hozzáállás, ez a történészi hitvallás példamutató kellene, hogy legyen. Varga Laci már csak azért is hiányozni fog, mert a közéletben - és a tudományban is - egyre kevesebben vannak, akik így gondolkodnak.
