Balla Zsófia legújabb kötete, a Kalligram kiadónál megjelent Más ünnepek pontosan hét évvel a költőnő legutóbbi verseskönyve, A nyár barlangjai után érkezett a könyvesboltokba. Csakhogy nemcsak a friss kötet és a korábbi munka, hanem az utóbbit megelőző kötet, A harmadik történet is éppen hét évet váratott magára. Úgy látszik, Balla Zsófia számára, már ami a kötetmegjelenést illeti, bevált az akkurátusan pontos szünet. Hét év történetesen elégnek bizonyult arra, hogy az eddigieknél is érettebbé formálja költészetét. Ezt bizonyítja a vadiúj Más ünnepek, amely átfogó, sűrű válogatása a szerző elmúlt években született alkotásainak.
Más ünnepek. De miért mások, kérdezhetné gyanakodva az olvasó. És ha ünnep, akkor nem valami örömteli, emelkedettre asszociálunk azonnal? Dehogynem. Éppen ezért különös a címadás, amely egyszerre két eltérő vonást egyesít. A titokzatos címadás azonban könnyen felfejthető. Például a költőnő már képtelen úgy végigmenni Kolozsváron, a szülővároson, mint egykoron, mivel hiába ismerős ott minden, valami mégis más. „Hogy él egy másik ország: a kemény, / csillagot mentő költők. Búvók s bújtatók. / Hogy itthon fogta más nap, / a budai ősz és a fény” – írja egy helyütt, valamennyire ezzel is rávilágítva az árnyalatnyi ellentétre.
Kilenc különböző ciklus szerepel a könyvben, és minden egység valami másért fontos. Mindjárt elsőként, A hasonmás című szekció azért, mert nagyszerű képet ad az álmok természetéről. Az azonos című vers fel is teszi a kérdést: „Álmodban más vagy-e, mint életedben?” Természetes, a kérdés nem marad megválaszolatlanul. Az ebben az egységben szereplő nagyvers Az álom tükrei címet viseli. Ez a hatoldalas, szépen építkező vers Balla egész életművének tekintetében is különleges helyet kell, hogy ezentúl elfoglaljon. Az emlékezés és a szembenézés aktusát egyszerre elvégző mű bizonyos pontokon Pilinszky Apokrifjával is rokonságot mutat.
Amikor Ballánál, a haldokló édesanya a zsidókórházban számon kéri az élettől, hogy „Ezért tanultam... és igyekeztem... hogy itt...?”, az szépen ráfésülhető az „Ezért tanultam járni! Ezekért/ a kései, keserü léptekért” sorra Pilinszky apokaliptikus víziójából. (Más versekben jobban kitapintható intertextualitás is megfigyelhető az Apokrifot illetően, de a Nemes Nagy által képviselt hagyomány továbbvitele is érződik.) Pontos, érzelmes képek sora festi le az elhalt szülők iránti szeretetet, a tenni nem tudás keserűségét, az idő múlását, a fiatalságból hirtelen átcsapott öregedés rezdüléseit. A test, a test című vers találóan mesél arról, mi minden az, aminek a költőnő nem tartja a testét, aztán csak elárulja, mit gondol a hús szorításáról. Jó látni azt, hogy a szerző derűvel tekint szét. Ilyesfajta megelégedettséget nyújt az is, hogy biztosan használja a modern technika adta szavakat: tolla nem bicsaklik meg sem a link, sem a számítógépes mappa, sem az e-mail és a spam kifejezéseknél.
Balla Zsófia új kötete a tükörbenézést állítja középpontba. Keresetlenül beszél arról, minek látja-láttatja magát, de élettöredékek, sorstörténetek is felsejlenek. (Visszaköszön a holokauszt rémkora a Holnap száz éve, a származás adta determináció pedig a Ha eltitkolnám soraiban.) Néhány szonett a megélt és elvesztegetett idő oppozícióját adja, de számtalan mű szól azokról az arcokról, amelyeket a közös történet a költőnőhöz szorít. Megelevenednek az írónagyságok és íróbarátok is – a kettő néha azonos.
A nyáron elhunyt Kossuth-díjas író, Esterházy Péter köszöntőt kapott az 50. születésnapra, távozása pedig elégiára ösztökélte a szerzőt, aki tollat ragadott akkor is, amikor kiderült, az irodalmi élet jelzőoszlopa, gyógyíthatatlan beteg. (Balla tagadhatatlan empátiával tesz az ellen is, hogy ne hagyja az olvasó szociális érzékenységét senyvedni, a tatárszentgyörgyi cigánygyilkosságot egy apára és gyermekére fókuszálva idézi fel. A humanizmus hajtja akkor is, amikor megpróbálja felfogni, hogy nincs többé az a férfi, aki napról napra a metró aluljáróban kéregetésből élt.)
A Más ünnepekben szereplő versek a klasszikus szövegek erejével, verselési rendszereket és formákat megtartva nyújtanak kellemes, de nem könnyű olvasmányélményt. A hatvanhét éves költőnő új kötete csak látszólag kisméretű, a benne szereplő versek ugyanis kétségbevonhatatlan bizonyossággal építenek egy igenis nagy művet. Persze, a látszólagos egyenetlenségek, az olvasói érdeklődés leülése nyilván csak azzal magyarázható, hogy Balla Zsófia verseihez nyugalomra van szükség.
Balla olyan költő, aki fájdalomból és derűből egyaránt dolgozik, s aki méltósággal emlékezik, miközben jól viseli a jelent is. Játszadozik a nyelvi kifejezés formáival, tiszteli a különböző vershagyományokat, de ha alkotókedve úgy hozza, szívesen vegyíti őket. Mégis, ahhoz, hogy igazi élvezetet leljünk a sorok között, tényleg el kell mélyülnünk a szövegben. A ballai líra érzékeny és elsőre nem teljesen kiismerhető, így, ha a lassan kiteljesedő igazságra és értékre vágyunk, időről-időre le kell akasztani a polcról a kötetet. Kezdésnek remek időpont ez a mostani, amikor csőrünkre csap a tél, ahogyan a szerző írja.
