Bizonyára érzelgős lenne e búcsú, ha meg is éltem volna azokat az időket, amikor Fidel Castro lángoló lelkesedéssel harcba szállt a világforradalom győzelméért. A világ egy része máig csodálja, annak ellenére, hogy a lánglelkű ifjú forradalmárból igencsak gyorsan véreskezű, kegyetlen diktátor lett. Halálhírére Miamiban ugyan ünnepeltek a kubai menekültek, de Kubában még a fiatalok is - akik ugyancsak nem élték a forradalmi időket csak annak diktatúrává silányult ígéretét tapasztalhatták meg - sírva gyászolják a Comandantet.
Nem hiszem, hogy ezt a szeretet, vagy azt, hogy a teljes dél-amerikai baloldal bálványa lett azzal érdemelte volna ki, hogy hatalomra jutása utáni első időkben valóban széles népréteget szabadított ki a mélyszegénységből és nyitotta meg számukra is a tanulás lehetőségét, s ezzel egy jobb életet. Nem hiszem, mert ugyanakkor milliószámra tett tönkre életeket, jogos magánvagyonokat kobozott el, mint minden kommunista diktátor, s „forradalmi vívmányai” védelmében úgy elszigetelte országát, hogy az elkerülhetetlenül a kommunista diktatúrák nyomorába torkolt.
Nem, nem ezért lett jelkép, barátjával, Che Guevarával egyetemben, minden baloldali radikális, anarchista és a forradalmi hevületű csoport számára. Nem Fidel Castro az elnök, hanem Fidel Castro a Comandante a bálvány. A Comandante, aki szebb, és mindenekelőtt igazságosabb jövőt ígért. A Comandante, aki harcol is álmaiért, aki akár az egész világgal szembeszáll a forradalomért. Ezért tudott világszerte mozgalmakat, embereket inspirálni.
Ez is az ő életművéhez tartozik, kétségtelenül. Csakhogy ő maga volt, az is, aki megölte a reményt, mintegy bizonyítva, hogy az igazságos világot megteremtő világforradalom inkább álom mint valóság, hiszen, még az ő irányítása alatt is csak kegyetlen, az emberi jogokat lábbal tipró diktatúrába torkolt.
A Comandante halála kapcsán olvasott megnyilvánulásokból hozzám Francois Hollande francia elnök szavai állnak legközelebb, aki szerint Castro megtestesítette a kubai forradalmat, a kubaiak reményeit és kiábrándultságát egyaránt. Hozzátenném: nemcsak a kubaiakét, hanem mindazokét is, akik a „világforradalomtól” várták a szebb és igazságosabb világot.
