A betűket, az írást és az olvasást csak tízéves kora körül, egy télen, alig néhány hét alatt apja segítségével elsajátító ifjú hirtelen került el falujából, a színmagyar Egyházashetyéről a javarészt német ajkú Sopronba, ahol vidékiként gyorsan kellett alkalmazkodnia a németes-polgárias világhoz, illetve a tanintézet vasszigorú szabályokat és fegyelmet követelő közegéhez.
Ha tehette, a soproni művelt, szép német lányok társaságát kereste, akiktől költeményeket, dalokat előszeretettel tanulhatott, s talán verselésének kezdetei is ide vezethetők vissza. Kiválóan megismerte a latin és a német nyelvet, alapító tagja lett az első magyar nyelvű diák-önképzőkörnek, a Nemes Magyar Társaságnak. De a soproni diákélet nem tarthatott sokáig. Megszökött, katonának állt. Apja rendesen meg is orrolt a tanulmányait félbe hagyó fiára, pedig az ekkorra már római és görög mitológiákat falt, Horatiusért lelkesedett. Végül aztán a "szabadság" felé menekült: feleségül vett egy tizennégy éves nemes-lányt, Dukai Takách Zsuzsannát, s ezzel hamar megteremtődtek az önállóság feltételei.
A kemenessömjéni birtokon példásan kezdett gazdálkodni, s közben titokban, íróasztalfiókjában verseit gyűjtötte. Huszonhét esztendős volt ekkortájt, s ha egy szép napon nem kapta volna véletlenül az íráson a nemesdömölkiek tudós lelkésze, Kis János, akkor ezek a fiókba dugott „kincsek” tán nem nemzetünk legnagyobb irodalomszervezőjének, Kazinczy Ferencnek kezei között, hanem egy búskomor pillanatban a papírkosár emésztőjében végezték volna. Köztük olyanokkal, mint A magyarokhoz, a Nagy Lajos, a Hunyadi Mátyás, és A reggel című költemény. „Ritka ragyogású barátom!” - így szólította meg Kazinczy válaszában, mire még csaknem egy kötetnyi másik művet küldött mentorának.
Termékeny idők ígérkeztek. Már nem titokban kellett papírt és tintát vennie; vágyott a közösségre, s vágyott az irodalmi közegben való ismertségre. Feljutva a hőn óhajtott Pestre, megpróbált "beleszagolni" az irodalmi életbe, de ott egykedvűen, barátságtalanul fogadta őt Szemere, Kölcsey, Vitkovics, és Horváth. Csalódottság, mélabú környékezte, de szerencsére akadtak azért szelíd támogatók is, köztük ódaköltészetünk első mestere, a fáradhatatlan Virág Benedek atya, nyelvkincseink lelkes „őre”; vagy a kellő befolyással bíró Helmeczy Mihály, a prédikátor-ősök neves ivadéka, az egykori pápai diák, aki "történelem" szavunkat alkotta. Hőgyészi Döbrentei Gábor, aki az 1810-re végső formáját kapó Berzsenyi-költeményt, legnagyobb hatású ódáját, A magyarokhoz-t „a magyar királyi birodalom minden vallású iskolája költélyi osztályában minden ifjonccal betéve” ajánlotta megtanultatni. S nem szabad elfeledkezni Széchenyi István grófról sem, aki a Hitelben való idézésekkel segítette a legjobban "A magyarokhoz" elhíresedését. Kedvenc verse volt; olyannyira, hogy neje számára németre is lefordította.
Megízlelte a sikert, verseskötete két kiadásban is napvilágot látott, és a tiszteletet egyaránt. Fogadásához az 1817-es Helikon kezdetén maga Festetich gróf gyalogszerrel sietett kocsija elé, mégsem lehetett felhőtlenül boldog, mert amikor Pesten járt, a vele szemben barátságtalanságot mutatók csoportjából Kölcsey Ferenc lett az, aki elmarasztó, lekicsinylő, igazságtalan kritikát mert megfogalmazni róla.
„Dani uraságnak” nevezték ellenfelei, szinte az egész nemzet színe előtt megaláztatást érzett. Lelki betegség támadta meg, magányba menekült, mind gyakrabban kezdett foglalkozni a múlandósággal, niklai háza csaknem remete-lakká alakult. „Már-már félreteszem lesbosi lantomat, Érzésim felesét s néhai biztosát. Nem pendíti meg azt már soha semmi tárgy, Sem nagyság ragyogó nimbusza...” – írta. Lírája csaknem teljesen elnémult. Igaz kedvtelenség, és gazdálkodási gond is nyomta, de egyszer csak erőt vett magán, s autodidakta módon esztétikai-kritikai tanulmányokba fogott. Lelkiismeretét és költészetét védve, magyarázva tett hitet a romantika új stílusa mellett.
1825-re – mintegy nyolcévnyi előkészítéssel – jelentette meg Észrevételek Kölcsey recensiójára címet viselő dolgozatát; 1833-ra pedig legigényesebb tanulmányát, a Poetai harmonisticát, amely székfoglalóul is szolgált a Magyar Tudományos Akadémián, ahol személyében az első vidéki rendes tagot választhatták meg. De említésre méltó „A magyarországi mezei szorgalom némely akadályairul” című műve is, s nem szabad eltitkolni azt sem, hogy barátja, Döbrentei kérésére népdalgyűjtést is végzett. Kedvét némileg visszanyerve, tervekkel teli, munkái új kiadását rendezve, hirtelen, nem egészen hatvanéves korában érte a halál Niklán.
Örömteli, hogy a két község - a szülőhely, Egyházashetye, valamint Nikla -, hűen őrzik az emlékeket, hogy mindig látni piros-fehér-zöld masnis koszorúkat az emlékjeleknél; hogy működik a kaposvári székhelyű Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaság, aztán a hetyei-niklai kultuszt összekötő Bölcsőd-Sírod Egyesület, hogy évről-évre megrendezik a niklai Berzsenyi Mézes Napot, illetve idén immár 26. alkalommal a rangos, keszthelyi Berzsenyei Helikon Napokat, s természetesen nem szabad a szerény felsorolásból kifelejteni az Evangélikus Egyházat, amely mindig is büszkén, méltón őrizte, s őrzi ma is egykori nagy fiának kultuszát.
