Fotó: Thinkstock
Magyarországon a rendszerváltás óta (néhány kegyelmi pillanattól eltekintve, lásd a Medgyessy-kormány 50 százalékos béremelését) az egészségügy a politika mostohagyermeke volt. Terep a szakmai kérdések átpolitizálására, államháztartási bűnbak keresésére. A politikai hidegháború viszonyai, a társadalmi és szakmai fogadókészség hiánya, a gyakori kapkodás, a rossz előkészítés, a párbeszéd zavarai már félúton elsorvasztották az indokolt, más országban bevált változtatásokat is (mint például az irányított betegellátási rendszert, a kórházi szerkezetváltást, a magánszektor szerepvállalását).
Hibás ebben valamennyi szocialista–liberális kormány is, bár nekik legalább volt bátorságuk ahhoz, hogy hozzákezdjenek az egészségügy szükséges, konfliktusokat is szülő átalakításához. A progresszív lépések és az értelmes reformkezdeményezések zöme (korszerű betegjogi intézményrendszer megteremtése, járulékfizetési fegyelem erősítése, uniós fejlesztések, gyógyszerpiac rendbetétele) az ő működésükhöz kötődött. A gazdasági és politikai viharok közepette azonban még a szakmai konszenzust élvező tervek (a népbetegségek nemzeti programjai, a szektorsemleges finanszírozás, a teljesítményelvű orvosi bérezés) sem valósulhattak meg.
A Fidesz is mindig tisztában volt azzal, hogy az egészségügy történéseiből, reformintézkedésekből vagy éppen a bajok elhallgatásából politikai tőkét lehet kovácsolni. Ellenzékből népszavazásra vitték a vizitdíj ügyét, s ezzel – egyebek mellett - megalapozták a 2010. évi földcsuszamlással felérő győzelmüket. Kormányon, főleg az elmúlt hat évben, hatalmi megfontolások álltak egészségpolitikai lépéseik, így a központosítás hátterében, miközben arra vigyáztak, hogy gesztusokkal, egy-egy bérintézkedéssel, a szakmai szervezetek megosztásával, vagy éppen ellehetetlenítésével az éppen elviselhető mértékűre szorítsák az elégedetlenséget. Igaz, nem tudtak visszatartani a külföldi munkavállalástól több ezer orvost és nővért, de a hiánygazdálkodás viszonyai a betegeket egyéni túlélési stratégiákra, a személyzetet pedig ennek kiaknázására sarkallják. Ezért sincs koherens összetartás, még az ápolók és szervezetei között sem. Ehhez még az emblematikus Sándor Mária is kevés volt. Pedig át kellene törni a hierarchia béklyóit: ápolóknak, szakápolóknak, rezidenseknek, orvosoknak, kórházigazgatóknak, sőt betegeknek egy irányba kellene tartaniuk.
Az idén is menetrendszerűen meghirdetett kórházi adósságrendezés is a szokásos tüneti kezelés, sebtapasz: elkerülik az összeomlást, de a helyzet nem változik. Ahhoz alaphangon és azonnal további 200 milliárd forintra lenne szükség. Ez is csak egy nagyobb, de már érzékelhető eredményeket hozó tűzoltás lenne: megállíthatná az elvándorlást, valamelyest biztosíthatná napi működést, megtörne az ördögi kör, amelyben a kórházak egyre csak újratermelik adósságaikat.
A területet politikailag az bénítja meg, hogy tulajdonképpen veszett fejsze nyeleként már be van árazva: az egészségügy rossz állapotban van, rengeteg pénzt igényelne, a kormány pedig általában nem a feltőkésítés útján jár. Az egészségügy egésze nem kampányképes, bár egy-egy sikeres intézkedést zászlóra lehet tűzni és lobogtatni a közvélemény előtt. Ilyen volt például a rezidensek helyzetének viszonylagos stabilizálása. A demokratikus ellenzék is óvatos: egyfelől cipelik a múlt terheit, másfelől egy átfogó, hosszú távú stratégia forrásigénye beláthatatlan, és intézkedései nem is tetszenének mindenkinek.
A következő választásokra fordulva a kormánypárt is visszafogta magát: Lázár, majd Ónodi egymás után jelentették be, hogy a kancellária rendszer bevezetését halasztják. Rendszerszintű átszervezésre 2018-ig nincs hely, sem lehetőség, sem idő - vallotta be a miniszterelnökséget vezető miniszter.
Ez a nyilatkozat a politika nyelvén annyit tesz: mindenféle átalakításokkal nem kockáztatnak egyetlen szavazatot sem. A Fidesz spin doktorai úgy ítélték meg, hogy az egészségügy jelenlegi állapotának szinten tartása a kisebb politikai kockázat, 2018-ig tehát marad minden a régiben. Lesz kisebb-nagyobb osztogatás és mindent elfedő kommunikáció, mint már annyiszor korábban is.
A kormányzati kommunikáció fő iránya nyilván a magyar egészségügy „ragyogó” jövőjének sulykolása. Ebben a már beindított propaganda áradatban a főváros egészségügyi ellátásának tervezett megújításának kitüntetett helye van. Az úgynevezett szuperkórházak létrehozása lesz a Fidesz szerint a megváltás. 2018-ig ebben biztosan nem történik semmi érdemleges, kivéve az alapkő letételi ünnepségeket és az ott elhangzó szózatokat. Amennyiben 2018-ban lóhalálában neki kezdenek az építkezéseknek, akkor talán 2022-ben át lehet adni egy-egy részleget. Mértékadó szakemberek szerint ugyanis 4 évnél biztosan több kell ahhoz, hogy a netán megépülő létesítményeket rendszerbe állítsák. Azért ezt jól kitalálták: 2018-ban alapkőletétel, 2022-ben esetleges átadás. Így a főváros lakosságának beígért jobb ellátásáról, esetleges megújításáról, két bőrt is le lehet húzni. Annak valószínűsége azonban kevés (mondhatni nulla), hogy a Fidesz a 2018-as választások után 2022-ig évente több százmilliárd forintot áldozna az egészségügyre. A kommunikációval persze csak az a baj, hogy nem lehet vele gyógyítani, nem helyettesítheti sem a szakembereket, sem az új létesítményeket.
Az egészségügyet közvetlenül irányítókkal szemben ismét az lesz a legfontosabb követelmény, hogy legyen béke, és minden ellenállást szereljenek le. Ez sem kis feladat, ha figyelembe vesszük a dilettáns módon végrehajtott béremelést, a kórházi fertőzések miatti morgást, a nem csökkenő pályaelhagyást, és a maradókra nehezedő ellátási feladatokat. Lehet, hogy már lázasan keresik azt a hitelesnek látszó politikust, vagy szakembert, aki a választásokig képes fenntartani az egészségügy látszólagos nyugalmát. Az egészségügyért felelős jelenlegi államtitkár (akárcsak elődei) erre alkalmatlan. De ki mondja meg végre, hogy a király meztelen?