Túlzott valamennyire a hétfői Le Monde, amidőn a legutóbbi jobboldali előválasztás után úgy fogalmazott, hogy a franciák „ostorcsapással” vettek búcsút személy szerint Nicolas Sarkozytől. A túlzás az arányokban van. Maga az érintett kétségtelenül arra számított, hogy a konzervatív párt jelöltjei között legalább a második helyre befut, és jövő vasárnap, amikor a szavazóknak arról kell majd dönteniük, kik az elsők, akiket jövő tavasszal szívesen látnának pártjának államfő jelöltjei között, ő is köztük lehet majd. Halvány esélye még marad talán a versenyben maradásra. Hát nem volt.
Az amúgy modorában durvaként számon tartott politikus, őszintén meg kell mondani, ezúttal valamennyire elegáns volt. Szomorúan, megtörten ismerte be, hogy a „varázsa” rövid életű volt, egyszer kapott öt évet a Respublika vezetésére, de ennek a fél évtizednek is olyan keserűek voltak az emlékei, hogy ő maga nem kell már jobboldal választóinak sem.
Még a vezető párizsi újságok, az elvben talán hozzá közelállók is, amolyan „francia Orbánnak” tartották. Nem magyar származása miatt, hanem vezetési stílusáért. Ha precízebbek óhajtunk lenni, tiszteletben tartani a nemzetközi rangsort, Orbánt tartották a Duna-völgyi Sarkozynak. Nagyjából az idő viszonylagos egybeesése miatt is. Sarko - ez a kinti beceneve – Chirac után 2007-ben lett államfő, amikor a Fidesz idehaza még ellenzékben volt, de 2012-ben már, amikor viszont otthon javában dúlt az „Orbán rezsim”, neki odakünn hanyatlott a csillaga. Már kihunyóban is volt.
Akkor hát miért hasonlították össze minduntalan kettőjüket? Éppen ikerjellegű vonásaikért. A pártban és a kormányzatban bevezetett parancsolási hajlamaikért, a minden minisztertől megkövetelt engedelmességért, az ideológiai egyhangúságért, a cezaromániáért. Sarkozy mostani nagy bukása után a kinti lapkommentárok szinte árnyalatnyi egyhangúsággal azzal jellemezték az uralmát, hogy bonapartista volt, populista, áhítozott a Nemzeti Front, az ottani Jobbik szavazóira, jelszavainak a java részét is hozzájuk igazította. Bázisának nem annyira a fővárosi népességet tekintette, hanem a „hamisítatlanul” nemzeti érzelmű vidékieket. És abban az országban, amelynek kivételes érdeme és hagyománya a laicizmus - a hit és az államiság szétválasztása -, Sarkozy is az egyházaknak udvarolt, a szószék lett az eszményei első számú hirdetője.
A rosszkedvű búcsú alkalmából, ha nem is az őszinte meggyőződés példájával, de látszatra igaz beismeréssel távozott Sarkozy, azzal a lényeges különbséggel, ha netán Orbánnak is egyszer majd be kell látnia korszerűtlenségét, a hasonló hajlandóság hiányozni fog belőle. Ami mindenekelőtt a két ország, a két lakosság lényeges eltéréséből fakad. De Gaulle tábornok, amikor 1958-ban, az igen nagy krízis után átvette a hatalmat, pillanatig se habozott, hogy minek is nevezze. Ő keresztelte el „Ötödik Köztársaságnak”, megerősítve republikánus meggyőződését, hiszen náciellenes küzdelmében se felejtette el soha, hogy az országnak és nemzetnek mik a hagyományai. Nem volt benne parányi nosztalgia se korábbi letűnt rezsimek iránt, ellentétben Orbánnal, aki minduntalan a hajdani uralmi módszerekre kacsint, ha rajta múlnék, kivétel nélkül minden műemléket is a negyed századig őrzött „nosztalgia monarchiához” igazítana, miként valójában teszi is. Sarkozy származása ellenére is francia és republikánus lett, ezért volt lelkileg könnyebb számára, ha fájdalmasan is, de számot vetni a környezettel, amelyben él.
Az elhangzottak után az volt a becsületes reakció, hogy a hajdani francia elnök fölmérte, hol tart országa hangulatában és lelkivilágában. Úgy csaknem háromnegyed év múlva igen fontos esemény lesz, egy nagyon szerencsétlenül alakult kormányzás után fél évtizedre új államfőt választani. Aki a lepergett években alaposan nyomon követte a történteket, az előtt már régebben nyilvánvalóvá vált, hogy Franciaországban politikai fordulatra kell számítani, a konzervativizmus térhet vissza. De nem abban a formában, amint az akár tíz napja is látszott. Három férfi vetélkedett a győzelemért, egyazon párt soraiból, de nem azonos stílussal és elképzelésekkel. Csakugyan napokon múlott, amíg ez a jelenlegi sorrend kialakult. A két állva maradt jelölt között nem lényeges a nemzedéki különbség, alig évtizednyi talán, de szándékban - annak ellenére, hogy mindketten ugyanannak az irányzatnak a követői -, meglehetősen eltérők. A fölülkerekedett Fillon valamivel korszerűbb, annyi előnye is van, hogy öt év múlva akár folytathatja is, tartósabb kilátásokkal kecsegtetve választóit, stabilitást is ígérve.
Ismerjük el, bármennyire ellenszenves volt is Sarkozy politikai hatalmi múltja, mostani gesztusa demokratáról tanúskodott. Ami személyes érdeme is, de mindenekelőtt a republikánus rendszeré, amely nem szükségszerűen dramatizál minden választási alkalmat. A demokrácia politikai váltógazdaság, érthető izgalmakkal és átmeneti feszültségekkel, de attól lehet tartani, nálunk 2018-ban nem számíthatunk majd a "magunk Sarkozyére". Függetlenül az eredménytől amolyan hamisítatlan magyar választás lesz, ami egyáltalán nem garancia arra, hogy az erőpróbát úgy úszhatjuk meg, ahogyan a minap Franciaországban történt.