Minősítheti Gulyás Gergely Angela Merkel kancellárságát, ahogyan csak akarja, és tudja. Joga van hozzá, kompetenciája nincs. Más tapasztalata nem lévén, a Fidesz és a parlament alelnöke az orbáni „illiberalizmus” minden apró részletétől felhevülve azt mondja: Merkel, a CDU, a Kereszténydemokrata Unió elnöke a hihetetlenül racionális német döntéshozatalban az egyetlen érzelmi döntést éppen a migrációval összefüggésben hozta, és míg a racionális döntések beváltak és sikert hoztak, addig az a döntés, amelyet érzelmi alapon hozott, jelentős tévedésnek bizonyult.
Tekintsünk most el attól, hogy a menekültek németországi befogadásáról 2015 őszén hozott hirtelen döntésnek - amelyet Merkel „érzelmi alapon” hozott - mennyire volt oka a magyar menekültellenes politika megfontolt aljassága, amit jellemeztek a Röszkén és a Keleti pályaudvarnál történtek. Tehetjük ezt, mert az aljasság a mai magyar politikai életben ugyanúgy lenézett érzelem, mint maga Merkel döntése, amivel hitt egy baráti államnak, és segített neki. Annak egyébként, aki az akaratát a másikra kényszerítő „racionalizmust” helyezi előtérbe.
Gulyás – nem ez a politikusnak meglehetősen éretlennek tűnő ember, hanem a benne megmutatkozó nemzedék - a racionalitást dicséri és láthatóan kiűzné az érzelmet, s ami vele jár, az etikát is a politikából. Ez a generáció mindenesetre ezzel (is) tönkretette az országot. Hogy mennyire jóvátehetetlenül, azt a jövő mutatja majd meg.
Az etika nélküli racionális politika iszonyú rombolást vitt végbe a magyar polgárok többségének moráljában. Egy szűk kör racionálisnak gondolt politikájával teletömték a nemzet agyát a menekültellenes háború fontosságának ésszerűségével, nemcsak Magyarország, hanem Európa védelmével is. Ott tartunk, hogy ha a hétköznapokban nem tapasztalnánk, hát az Ipsos felmérése akkor is meggyőzne bennünket: az ország lakosságának többsége gyűlöl minden idegent. Ami ebben az országban nagy szó, az arabokat még a cigányoknál is jobban utáljuk. Nem kis megszorítással persze: főként akkor, ha az idegen elvont, láthatatlan arab ember. Mert annyi azért belénk szorult a múltból, hogy ha konkrét szenvedőt látunk magunk körül, segítünk neki. Még.
E racionálisnak mondott propaganda-politikával teljes érzelmi és morális irracionalitásba kergették a nemzetet. Pedig nem politizálás, hanem méregkeverés, ha valaki erkölcs nélkül gyakorolja a hatalmat. Meglehet, a korrekt politikai beszéd ideje lejárt, legalább is azoknál, akik a populizmus hullámain lovagolva mostanában kormányra kerültek, vagy oda készülnek. Semmi nem állíthatja meg őket, mert abból, ami erre ma hivatott volna, a liberalizmusból és a baloldaliságból is kiveszett az érzelem. Érzelmeskedni ugyan akarna még, de nem tudja, hogyan szólalhatna meg. Barokkban beszélne egy messze posztmodern korban, miközben nem tud mit kezdeni azzal, hogy a radikális-populista jobboldal ugyanazt mondja, amit ő magában hordoz a régi radikális-populista liberalizmusából, baloldaliságából. Azzal pedig nem jut semmire, ha poros érzelmességgel ugyanazt makogja, amiről a jobboldal éles egyértelműséggel beszél, és közben még az ellen is védekeznie kell, hogy ragaszkodik kiüresedett retorikájának politikai korrekt megfogalmazásához. Éppen azt teszi, ami ellen védekezik.
A tömegtársadalom meg tanácstalan téblábolásában követi a jobboldal vezényszavait, pedig Európában „csak” azt éli meg, hogy a második világháború utáni jóléti (nemzet)államok korából súlyos fájdalmakkal át kellene csusszannia az új globális gazdaságba. Az Egyesült Államokban a virtuális jövőt valósággá varázsló induló esélyegyenlőség 2008-ban szertefoszlott, az egy életen át tartó hitelből fenntartott életmód egyenlősége tarthatatlan lett, míg a gazdasági elit pofátlanul megszedte magát. Megrendült a demokrácia, ha egyszer Amerikában éppen egy fékezhetetlen vadkapitalista ígérhet biztos nacionalista jövőt, Európában pedig, ha más nacionalizmust kínálva is, de a múltba felderített, elzárkózó nemzetállamot kínálják fel megoldásként. Az „idő előtti demokratizálást” fedezhetjük fel az Unió peremvidékén, ami populizmust szül, politikai despotizmushoz vezet, s fojtogatja a Nyugatot, pedig annak is van elég baja.
A Brexitet előidéző okokat innen nézve nem szabad túllihegni, bár következményei kellemetlenek lehetnek. Kényelmetlenek, de nem többek. Nagy-Britanniában soha nem volt és nem is lesz európai világ. A kulcs a kontinensen az a Németország, amelynek kancellárja nehéz búcsút vett a napokban Barack Obama amerikai elnöktől. Merkel, mint mondja, mindent megtesz, hogy Donald Trump megválasztott elnökkel is jó legyen az együttműködése, mert Németországot és az Egyesült Államokat nemcsak érdekek kötik össze, hanem értékek is. A demokrácia, a szabadság, az emberi jogok, a liberális világrend. Mindez, ha tetszik: érzelem. "Ha német lennék, a követője lennék" - bólogat Obama.
Nem tudni, mikor kap észbe a liberális demokrácia. Nem tudni, hogy a németek követni akarják-e Merkelt. Vagy követnék-e Obamát, ha amerikaiak lennének. Meglehet, mindketten egy korszak leáldozását siratják, látva, hogy a modern tömegtársadalom döntő részének legalább is éppen elege van az érzelmekből. Hogy megint egyszer beköszönt a racionalizmusnak álcázott irracionalizmus kora.
A lelkiismeret-furdalás pedig csak lassan érik kényszerítő tetté. De egyszer eljön, mert eddig mindig eljött a pillanat, amikor nemcsak egyetlen ember, hanem emberek tömege is kezd hányni a racionálisnak mondott irracionális hatalomtól, és önmagától. Optimizmusunkat csak az zavarja kissé, hogy ehhez eddig mindig kataklizma kellett.