A „demokratikus” parlamenti pártok halálos ágya mellett csak tapintatosan suttogunk, lábujjhegyen járunk, nehogy zavarjuk lidércnyomásos álmukat. Sajnos nincs mit kezdeni velük. A parlamenti rendszer mindenütt – és már régóta – súlyos válságban van.
A mai helyzetet is nagyszerűen írta le egy Ady Endre nevű fiatal újságíró a Nagyváradi Napló 1902. október 10-ei számában: „…Vajon züllhet-e még tovább, süllyedhet-e még lejjebb a magyar parlament? Ahol a parlamentarizmus haldoklik, egyébként csak valamennyire is egészséges viszonyok között: a sajtó lép elő. Ez egyszerű szociológiai törvény. A parlamentarizmus a modern nemzeti társadalom levegője. Levegő nélkül a társadalom nem élhet. Valamennyire egészséges viszonyok között hát ma a magyar sajtónak kellene lennie a társadalom éltető és munkáló levegőjének.”
Ady is megmondta
Ez épp annyira igaz ma, mint amennyire igaz volt 1902-ben. Akkor épp úgy, mint most, a civil társadalom egyesülései (a múltkori századfordulón főleg a szakszervezetek és a szabadkőművesség, amelyhez Ady is tartozott), a független értelmiség és diákság (például a Társadalomtudományi Társaság és a Galilei Kör), de mindenekelőtt az újságok jelentették az ellenzéket.
Ám Ady így folytatja: „Egy bizonyos még: a magyar sajtó egészségesebb, jobb és hasznosabb a magyar parlamentnél. […] A sajtó nem olyan beteg, mint a parlament, de nagyon beteg azért. Nagyon beteg… Aggodalommal és fájdalommal kérdezzük, vajon gyógyítható-e ez a betegség? Ha a sajtó is a parlament sorsára jutna, ez azt jelentené, hogy a magyar társadalom megmenthetetlen. Elvész, mert megmérgezte a levegőt, melyben élhetne, élnie kellene!…”
Pedig akkor még nem nagyon sikerült a kormányzatnak a strómancégeivel fölvásároltatni, szolgává tenni vagy megszüntetni a lapokat, mint mostanság. De például a Népszavát előzetes cenzúrának vetették alá (ezt hívták az „éjszakai ügyész”-nek, aki a már kiszedett lapból távolíthatott el írásokat: ezért jelent meg olykor fehér foltokkal), és az újságba író szocialista vezetők rendszeresen töltöttek pár hónapot a váci fogházban. De 17 újság jelent meg Budapesten, és a „vidéki” meg a nemzetiségi sajtó se volt jelentéktelen. Ráadásul rengetegen olvasták az itt is kapható, friss, aznapi osztrák, német, svájci lapokat. (Ma is kaphatók a pályaudvaron, de ki tud már németül? És kinek van rájuk pénze?)
Tönkretett értelmiség
A jelenlegi magyar kormány nagyon jól tudja, mit csinál. A kormányzó szélsőjobboldal kinyírja a civil társadalom bizonyos szerveződéseit, mindenekelőtt az emberi jogi, feminista, kisebbségvédő és ökológiai NGO-kat (hatósági eljárásokkal és rágalomhadjáratokkal). Tönkreteszi az értelmiséget, behatol az egyetemekre, szétveri a kutatóintézeteket, megfojtja a kulturális folyóiratokat, maga alá rendeli a filmgyártást, az OTKA és az NKA maradványai is a rendcsinálást szolgálják, mindenben előmozdítja a dilettantizmust és a rossz ízlést. A rádió, tévé, a regionális és helyi sajtó majdnem teljes egészében az Orbán-rezsim kiszolgálója, legjobb esetben politikamentes és információhiányos. A hatalom már a Class FM jámbor locsogását is megelégelte. A Népszabadság megszüntetését – voltaképpen: betiltását – „gazdasági” ügynek akarták föltüntetni, majd az átvett lapkiadó cég élére kinevezték a szélsőjobboldali sajtórendészet vezetőit, Liszkayt és Csermelyt, a Világgazdaság új főszerkesztője is a kormány félhivatalos lapjától érkezett. Ez a szemérmetlen brutalitás úgyszólván már föl se tűnik. A „független” kereskedelmi médiák egy része is a kormány propagandahivatalának puszta függvénye. A kormányzó szélsőjobboldal az interneten is „nyomul”, a támadássorozatnak nincs vége.
Orbán nem téved: tudja, hol van a valódi ellenzék. Sajnos nem a parlamentben. És nem az „önkormányzatokban”. Mindenesetre ez megnöveli a megmaradt, a kormánytól független, ilyen meg amolyan ellenzéki lapok, műsorok, portálok, blogok stb. felelősségét. Őket nemcsak az anyagi nehézségek sújtják, hanem olyan – szintén prózai – tényezők is, mint a megélhetési gondokba belerokkant értelmiség némasága, az elmélyüléshez, a komolyabb publicisztikai és tényföltáró munkához szükséges nyugalom és idő hiánya, az értelmes fiatal diplomások (a reménybeli utánpótlás) tömeges kivándorlása, mondhatni: menekülése, a fáradt politikaundor.
Ady így folytatja: „Ma még több jussa van… a sajtónak, mint a népképviselőknek csúfolt vakok gyülekezetének. De milyen gyötrelmes karakterisztikonja a reménytelenségnek, fájdalmas szimptómája a betegségnek, hogy a sajtó megdöbben a saját elsőségén, s nem érzi nagy missziójának egy csöppjét is? Züllött parlament és züllött sajtó… Milyen lehet ez a társadalom! Mi következhet ez után?…”
Így beszélt huszonöt éves korában Nagyváradon Ady Endre.
Voice és exit
Például milyen szomorú az ma, hogy a botrányok hangzavarában a mai magyarországi médiák alig veszik észre a magyar munkásság ellentmondásos és paradoxális győzelmét. A kormány kénytelen volt 15 százalékkal fölemelni a minimálbért, és egyébként is engedni készül a szakszervezeteknek a bértárgyalásokon. Miért ez a szokatlan gyöngédség a magyar munkások iránt?
Az utóbbi fél évszázad egyik legnagyobb társadalomtudósa, Albert O. Hirschman, állapította meg, hogy az ellenállásnak nem egyetlen fő alakja van, hanem kettő. Az egyik a tiltakozás, „a szó emelése” (voice), a másik a kivonulás (exit). A magyar szakmunkások kivándorlása munkaerőhiányt teremtett, ezért emelni kell a fizetéseket, különben leállnak a magyar üzemek, csődbe mehet az építőipar, bajba kerülhetnek a mezőgazdasági vállalatok. Ezért a kormány – nagyon helyesen! – rászánta magát a bérelemelésre. Erre kényszerítette rá a magyar munkásság passzív, rejtett ellenállása: a kivándorlás. Ám ugyanakkor a kormány járulékcsökkentést helyezett kilátásba a nagytőkének. Így hát a béremelést a teljes lakosság (beleértve a legszegényebbeket) adóiból állják, a tőke nem vagy alig szenvedi meg a fizetésemelést. Ráadásul az emelkedő munkabérek értékét majd elviszi a – mesterségesen is gerjesztett – infláció. De ami még ennél is súlyosabb: a „bürokráciallenes program” keretében masszív elbocsátások folynak a közszolgálatban, a közigazgatásban. A kormányzó jobboldal megszabadul komoly szakemberektől, lelkiismeretes hivatalnokoktól. Amit a magyar állam egyre bővülő gazdasági és szociális funkciói láttán bízvást nevezhetünk katasztrófának. Nő majd a zűrzavar, az összevisszaság – ennek a jótéteményeit máris láthatjuk a teljes törvény- és rendeletalkotási fejetlenségben.
De még ez sem elég: tovább csökkennek a magyar állam népjóléti kiadásai, folytatódnak a kríziságazatok (egészségügy, népoktatás, fölsőoktatás) kínjai. Az egyetemre kívánkozókat valósággal elhajtják külföldre. Mindeközben megy tovább az őrült kormányzati pazarlás, és a korrupciónak, a „nemzeti burzsoázia” kiépítésének a költségei se csekélyek.
Tehát ez a kicsiny sikere a munkásságnak, a szakszervezeteknek igen szerény, és sok tekintetben negatív siker – de a kormány meg az államfüggő uralkodó osztály legalább látszatengedményekre kényszerült, és a mai körülmények között ez is valami.
Ám az fölöttébb különös, hogy az állami alkalmazottak elbocsátása ellen majdnem senki se tiltakozik – ezt a neoliberális dogmák („kisebb állam” és társai) is akadályozzák az ellenzéki sajtóban. Ebben az a keserű tréfa, hogy a „legvonalasabb” neoliberális politikát maga a jobboldali kormány folytatja, csak van annyi esze, hogy ezt tagadja vagy elleplezze. (Ugyanezt művelik a szomszédban is, teszem azt, Romániában.)
A korrupció természete
Ami a politikából még megmaradt Magyarországon, az tisztán apolitikus: a korrupcióellenes küzdelem. A legtöbben csodáljuk Juhász Péter és Hadházy Ákos küzdelmeit, de a korrupció nem jobboldali sajátosság, ezért önmagában változást nem hoz, nem hozhat. (Bár persze helyénvaló és üdvözlendő.)
De a kicsiny független magyar sajtónak még így is nagy lehetőségei vannak. (S hadd említsem meg, bár a mai Magyarországon illetlenségnek számít a dicséret – mindenfajta dicséret –, hogy nehéz körülmények között milyen kiváló külpolitikai rovatot csinál Rónay Tamás, Elekes Éva és Gál Mária itt a Népszavában: az ilyesmi úgy kell, mint a falat kenyér.)
Az elnyomás, az egyenlőtlenség, a szociális kiszolgáltatottság, az etnikai és nemi megkülönböztetés tényeit kíméletlenül az olvasó elé tárni: ez akkor is dicsőséges föladat, ha pusztán evvel változást előidézni nem lehet. De segíteni a közvéleménynek a tisztánlátásban mégis derekas munka lenne, ha csakugyan következetesen művelné, aki erre hivatott.
Rendes parlamenti ellenzék a Monarchiában se volt (a korlátozott választójog miatt se a nagy szociáldemokrata párt nem volt képviselve, se parasztpártok nem voltak, a lakosság mintegy 44 százalékát kitevő nemzetiségeket pedig pár pecsovics meg mameluk jelenítette meg, a képviselők kb. 3 százaléka), a Horthy-korszakban meg az aprócska ellenzék örök kisebbségi létre volt kárhoztatva. Akkor is „korlátozott egypártrendszer” volt, ma is olyasféle épül.
Hol vannak a civilek?
Bár ez nem helyénvaló, az ellenzékiséget ma is a sajtó és az értelmiség egy része jelenti – meg a rajtuk kívüli civil társadalom (a sajtó is a civil társadalom része), a szakszervezetektől a jogvédő csoportokig, kis társadalmi mozgalmakig, az államszerkezetbe még teljesen be nem épült egyházakig. De az, hogy a civil társadalom tevékenyebb része ki van zárva a hivatalos állampolitikából, nem azt jelenti, hogy már nincs demokratikus politika Magyarországon. Csak nem éppen a hivatásosok csinálják – bár nem mindig a saját hibájukból. Mint kemény és puha diktatúrák és féldiktatúrák idején mindig, fölértékelődik a máskülönben magától értetődő civil kurázsi és az önálló gondolkodás, meg ennek a mindenkori háttere, a kritikai társadalomtudomány, a nem apologetikus és nem államhű szociológia, közgazdaságtudomány, politikatudomány, történettudomány, társadalomelmélet, amelyeknek nagyon nehéz a soruk mostanában, no meg a merész, tabudöntögető és – igen, már megint! – polgárpukkasztó új művészet és irodalom.
Ennyink van, becsüljük meg, bátorítsuk, nézzük, hallgassuk, olvassuk. Fizessünk elő, vásároljuk, váltsunk hozzá belépőjegyet, írjunk honorárium nélkül. Ezt még egy darabig megtehetjük.
