A fáma szerint a vezető minisztériumok korán reggel indítják útnak futáraikat, nehogy lemaradjanak a Canard-ról, elkapkodják a kíváncsiak, frissen olvashassák a netán őket kipécéző humoros írásokat. Regélik azt is, De Gaulle tábornok 1958-as hatalomra jutása óta maga is gyorsan szalajtott érte, miközben állítólag gúnyosan megjegyezte, „mikor repül el végképpen ez a különös szárnyas”?
Clémenceau-tól csenték a címet
A patinás lap címe félig-meddig plágium. Először Georges Clémenceau indított útnak „Leláncolt ember” jelszóval hetilapot, az akkor üldözött Dreyfus kapitány védelmében. A hajdani politikus-diplomatát mi magyarok nemhogy nem szeretjük, de kifejezetten szidjuk is a trianoni békeszerződés körül betöltött kellemetlen szerepéért. A francia politika azonban a mai napig is a hajlíthatatlan liberálisok között tartja számon őt, éppen a Dreyfus-ügy miatt, és tőle „csenték el” az ötletet, a cím egyetlen szavát. A „kacsának” pedig eközben jeles a legendája.
Az újság sorsát, vagyonát, tartalékait tekintve, a mai napig is horribilisnek ítélik, hozzávetőlegesen úgy 120 millió euróra becsülik, ha az adat ugyan nem erős túlzás. Akadhat riportalany, aki a róla megjelent netán kellemetlen tények miatt perelhetne, és ebben az esetben semmiképpen sem lehet baj. És ez a tekintélyes summa annak ellenére gyűlt össze, hogy az úgy hetven-nyolcvan létszámúra tartott gárda minden egyes tagja a többi redakció munkatársaihoz képest valóságos „vagyont” keres, hasonlóan óvatossági megfontolásból.
Legendaszámba megy az is, hogy amikor a hetilap kipécézte egy számottevő politikusnak nem éppen feddhetetlen ügyeit, az érintettet kollégái biztatgatták, pereljen, tisztes kártérítést kaphat. Az illető miniszter azzal hárította el a javaslatot, nem vagyok ostoba. Egy ideig talán mulatnak majd rajtam, de nem megy rá a tartalékaim javarésze.
A Canard egyik leghíresebb rovata a második oldal, a La Mare című, amelyet - talán nem kellően szabatosan - fordíthatnánk „pocsolyának”. Itt jelennek meg folyamatosan a legzaftosabb ügyek, de kellő óvatossággal, biztonsággal körülkerítve, nehogy kellemetlenség származzék belőle. Annak idején a hetilapnak egyik legkedveltebb figurája volt Valérie Giscard d’Estaing, először pénzügyminiszter, majd államfő is, az Élysée-palota lakója. A Canard fedezte föl, hogy VGE egyik kedvenc „kirándulóhelye” egykor a Közép-afrikai Köztársaság, később császárság volt, mert államfője Bokassa, Napoléont követve megkoronáztatta magát.
A vicclap azonban a legnagyobb komolysággal fedte föl, hogy a francia vezető valahányszor csak vendégként hazatért Banguiből, a fővárosból, a zsebe Bokassa ajándékaként gyémántokkal volt megtömve. Bármennyire nagy befolyású volt maga VGE is, az újság közleményeibe belekötni nem tudott, sőt „éberségéért” a redakció könyvelhetett el elismerést. Volt része kellemetlenségben Jacques Chiracnak második államfői öt éve idején, igaz, nem maga miatt. Pénzügyminisztere, Thierry Breton volt az, akiről „pofa be” című rovatában a Canard föltárta, akadtak gondok körülötte. Nem személyesen az érintett ismerte ezt be, hanem egyik társa, Michel Gaillard, hogy Breton elárulta neki, az írások megjelenése idején több, igencsak tekintélyes számú álmatlan éjszakája volt.
De nem csupán ebben a politikai körben akadt hasonló eset, a szocialistáknál is, Georges Kiejmannal, Rocard hajdani kormányának igazságügyi miniszterével. Jobboldalról Jacques Chaban-Delmasszal, úgyszintén egy ideig kormányfő, de akkoriban pénzügyminiszter, akiről 1972-ben derült ki, hogy bizonyos kellemetlenségek észlelhetők az adóbevallásai körül. Megpályázta volna ő is a francia elnökséget, ha csak a Canard-ban publikált leleplezés idején, az egyik választási gyűlésen a hallgatóságból nem vakkantják közbe, „Hé Chaban, mi is van az adóid körül?” A jelöltségnek ezzel egyszerre vége szakadt.
Nem szállt be a netes versenybe
Hasonló, talán még cifrább eseteket napestig sorolhatnánk, ezek adják a századik évforduló csemegéjét. De csupán ezekre hivatkozni talán ünneprontás is volna, a laptársak, igen elegánsan, nem ezt emelik ki. Hanem a Canard-nak csakugyan mindenki másétól eltérő rendkívüli érdemeit. A digitális forradalom idején mondhatni egész Európában, de minden más világrészben is, a sajtó versenyt fut, nehogy lemaradjon a fölfedezések legfontosabbjairól. Még a legsikeresebb napilapok, a Le Monde és a Le Figaro is egyaránt kutatja a modernizálás korlátlan lehetőségeit.
A Le Monde-ban minden pénteken csaknem másfélszáz oldalas, fotókkal gazdagon illusztrált melléklet jelenik meg, zsúfoltan politikával, kultúrával, tudománnyal, a Figarónak pedig hölgyeket és másokat csábító kiadványai vannak, úgyszintén „ajándékképen”. És a Canard? Minden szerdán ugyanaz az „unalmas” nyolc oldal, semmivel se több. És ugyanabban a változatlan formában. Néhány illusztráció, az is takarékosan, talán az egyetlen hírlap, amely nincs jelen az interneten, illetve csupán a legtakarékosabban. Címszemle, fukar fölsorolás, mi is lelhető a legfrissebb számban. Rövid tartalmi csábítás se, milyen „csemege” várhatna a vásárlóra, ha megvenné. A legszűkszavúbb. És magában a lapban egyetlen hirdetés sem. A „csupasz” írások. És még ez sem minden.
A szerénykedő kommentárok megjegyzik, „a mi hivatásunk a tájékoztatás, meg természetesen a szórakoztatás, és ehhez egyébre nincs is szükség, csak papírra és nyomdafestékre”. Van, aki azzal csúfolódik, olyan, mint az „azonosíthatatlan repülő csészealj”. Arra pedig, aki netán fenyegetőzne, azzal replikáznak, „a tollunkat odaadjuk, de a bőrünket nem”. A kemény kritikusok azzal riogatnak, a mai középnemzedéknek ez a Canard hagyomány, ő még a magénak tekinti, de olvasói utánpótlása már nem lesz. Tíz esztendő és a következő generáció már azt se tudja majd, valamikor létezett hasonló című és jellegű sajtótermék. Erre az érintettek legyintenek, és hozzáteszik, meglátjuk majd, ki nevet a végén? Egyelőre minden héten mi kacaghatunk.
Kikosarazták a vevőjelöltet
Éppen négy évtizede, úgy a hetvenes esztendőkben, a nagyhírű párizsi bulvárlap, a France-Soir fölajánlotta, hogy megvenné a kacsát. A kínálkozást udvariasan megköszönték, de a szerkesztőségben most vidáman világít a száz szál gyertya. És éppen a Canard-nak azért sincs oka panaszra, mert a laptársai, úgyszólván kivétel nélkül, és szinte mellőzve az árnyalatokat, az eltérő politikai nézeteket, viharosan üdvözlik a közös ünnepet. Ami a sajtót illeti, azon a bizonyos hétvégén, amelyet ez a jókedv jellemezett, szinte ez volt az általánosan uralkodó.
A Le Monde-ban egyetlen komor tudósítás jelent meg. Budapesti keltezésű, arról szólt, hogy Orbán Viktor kormánya a Népszabadság eltüntetésével fokozatosan fölfalni szándékozik az ellenzéki véleményeket, éppen a vezető megyei orgánumok bekebelezése van napirenden. És pedzegetik egyes francia sajtótermékek, ha ez nem áll meg nagyon gyorsan, az európai, értsd uniós illetékes intézményeknek, illenék talán azon eltöprengeniük, milyen retorziókkal kellene figyelmeztetni a Varsóval versenyt futó magyar politikusokat. Egyesek azon morfondíroznak kis búbánattal, a késés talán már behozhatatlan is.