A valóságban Martfűn, ahol a cipőgyárban sok asszony dolgozott, 1957-ben kegyetlen gyilkosság áldozatául esett egy fiatal lány. A tettest elfogták, megvádolták, s bár sok minden ellentmondott az ítéletnek, gyilkosságért halálra, majd életfogytig tartó börtönre ítélték. Ám évek múltán ismét akcióba lépett a gyilkos, a délutáni műszakról éjjel hazafelé tartó magányos áldozatok száma hirtelen megszaporodott.
Ezt a hatvanas években országos figyelmet kiváltó bűnügyet választotta A martfűi rém című filmje alapjául Sopsits Árpád, aki korábban a Céllövölde, a Torzók, A hetedik kör című filmjeiben a bűn és büntetés szokatlan, lélektanilag igényesen megrajzolt eseteit vitte vászonra. Hét évvel a legutóbbi nagyjátékfilmje után A martfűi rémben az alkotói érdeklődésében eddig is központi témának számító bűn azonban nem annyira a korábbiakban hangsúlyos lélektani megközelítésben jelenik meg, hanem jóval inkább a krimi, a rémületkeltés irányába mozdul el. Egy sorozatgyilkosság a legjobb terep ehhez.
Sopsits ki is használja az alkalmakat: valahányszor gyilkosa vadászatara indul, remek érzékkel épít a rejtőzködés, a settenkedő megközelítés félelemkeltő hatására. Amikor már tudjuk, ki az igazi elkövető és mi vezeti a tetteiben, akkor is erős feszültséget teremt a gyilkos várakozó pókhoz hasonlatos leselkedésével.. S miután az esti műszakból hazafelé tartó magányos nők az áldozatok, az éjszakai sötétben itt-ott derengő gyenge lámpák fénye, a magányos léptek koppanása már jóval az akció előtt a szörnyűség baljós érzetét árasztja.
Bár szinte mindig ugyanúgy les az áldozatára a gyilkos, Sopsits minden alkalommal fel tudja srófolni a feszültséget Szabó Gábor operatőr sötétben is minden fontosat láttató, az ellenfényekkel ijesztő hatást keltő kamerája segítségével. A gyilkos hol sikerrel jár, hol nem, s ez a kettős lehetőség még inkább sűríti az események baljós atmoszféráját. A szorosan vett krimi, a film látványban legerőteljesebben, leghatásosabban kidolgozott részei.
A krimi szálban a leggyengébb láncszem viszont éppen a történetet elindító első gyilkosság. Emiatt ítélnek el egy zavarosan viselkedő, ellentmondásokba keveredő fiút. Itt Sopsits elköveti azt az elkövethetetlen vétséget, hogy átveri a nézőt. Úgy mutatja meg a gyilkosságot, hogy a néző sem láthat mást, minthogy az a gyilkos, akit a bíróság annak ítél. Mintha mi sem történt volna, Sopsits hamarost mást mond, megmutatja az igazi tettest, sőt, rémálom formájában azt is elmondja, miként kínozták meg szörnyű tortúrákkal a fiút a vallomása előtt. Ez így nem stimmel. Ez a tény így bosszantóan átverős eljárásnak hat, alkotói oldalról nem fair. Miután Sopsits láthatóan nem puszta krimit akar a sztoriból, váratlanul komoly mondandóval rukkol elő. Kiderül, nem is igaz, amit eddig maga a film elhitetett az izgalomkeltés érdekében.
A nagyobb hiány mégis az, hogy az újabb gyilkosságok nyomán elinduló nyomozás eseményeibe Sopsits nem szervesen építi be a leleplezni kívánt kor szellemét, azaz azt a jogi nonszenszet (?), hogy nem csak hogy felső utasításra született egy irtózatosan igazságtalan ítélet, hanem ez a felülről irányító erő még kijavítani sem engedi a hibát. Mondván, a szocializmusban nem létezik sorozatgyilkosság.
A krimihez hullák is tartoznak és A martfűi rém esetében a néző nem ússza meg azt, hogy szembenézzen egy sorozatgyilkos tevékenységének végtermékeivel. Vízi hullákat mutatni erősen teátrális fogás, hisz tudjuk, maszk és smink kérdése az egész. Túlzott szerzői igyekezet, hogy egy hét éve elhantolt hullát körbe mutogasson a kamera jó részletesen, vagy egy túlérett vízihullát a különböző felpuffadásaival mutasson a kép, kétszer is szembe találva a nézőt a szájból dagadtan kitüremkedő nyelv látványával. A gyilkosságok mellé ajándékba kapott hullaportrék nem valóságot hoznak a filmbe, hanem hatásvadászatot.
Az erős krimiszál mellett nem igazán sikeredik érdekes karaktereket teremteni, ami az alkotón és nem a színészeken múlik. Anger Zsolt részeges nyomozója az egyetlen, aki mögött sors sejlik fel, emberi érzelmek, vereségek emléke és társadalmi kényelmetlenség-érzés, még akkor is, ha ezekből semmi konkrétum nem kerül elő. Neki sikerül a monokróm hangulatú, kimondottan kedélytelen, ridegen távolság tartó atmoszférát sugalló történetben némi fekete humort megcsillantani.
Az ő eleven figurája mellett Szamosi Zsófia teremt élő karaktert az ártatlanul elítélt fiú nővérének alakjában. Noha mélység nélkülire van írva a szerepe, felvillantja az emberi melegség és szeretet megtartó erejét, amikor igyekszik megmenteni az öccsét. Hajduk Károly visszafogott sorozatgyilkosa hibátlan színészi teljesítmény, jelentéktelen figura, precízen és változatosan gyártja a női hullákat. A rá nagyon emlékeztető Jászberényi Gábor a vízkék szemével esendő és bajt vonzó embert formál az ártatlan elítéltből, akinek vad jeleneteket is írt a szerző.
Trill Zsolt egy papírfigurának adja kölcsön hús-vér létezését, hogy főügyésznek nézzük. A dolgok mozgatója a fiatal ügyész, akinek a szerepében Bárnai Péter hűvös, távolságtartó karaktert hoz, mégis megvan benne az a többlet, hogy megállíthatatlan az igazság kiderítésében. Ő viszi törésre a dolgokat, s éri el, hogy kézre kerüljön az igazi gyilkos. Sopsits minden karakterét távolságtartóan, szinte érzelemmentesen teszi a vászonra, Bárnai Péter az egyetlen, akinek lírai, vagy tán inkább misztikus hangulatú víz alatti jeleneteket enged meg. Olykor a nyomozás miatt, olykor a csoda tudja, miért. Tán a film nagyon szürkére, már-már egyhangúra sikeredett retró hangulatát vannak hivatva oldani ezek a sejtelmes merülések, De lehet, hogy csak művészkedés.
(A martfűi rém ***)