Vlagyimir Putyin kétségtelenül a világ legszeretettebb diktátora. Hazájában népszerűsége az egekben szárnyal, októberben épp 84 százalékon állt, de a világ egyre több pontján tekintenek megmentőként, modellként rá és rendszerére. És ahhoz, hogy ő a „szeretett diktátorrá” váljon igencsak besegített a nyugati média és politika.
Putyin számára mennyei manna az állandó támadás és bírálat, az a leegyszerűsítő, egyoldalú, objektívnek nem mondható viszonyulás, amely a nyugati médiából és állásfoglalásokból visszaköszön. Ez táplálja oroszországi személyi kultuszát, ennek is (no meg szíriai harci sikereinek) köszönhető, hogy a közel-kelet válsággócaiban mára ő lett a potenciális megváltó, hogy Európa radikális jobb és baloldali köreiben egyaránt növekszik csodálóinak tábora, hogy az Egyesült Államokban is szaporodnak az őt nagy államférfinak, követendő mintának beállító nyilatkozatok.
Ha Putyin egy lenne a G8-akból, a világ erős embereiből, nem pedig mindenki opponense, akkor nem is válhatna magányos hőssé, ha az épp aktuális fegyveres konfliktusok nem úgy jelennének meg a nyugati médiában és politikai diskurzusokban, mint valami angyalok és démonok harca, amelyben csakis Putyin követ el háborús bűnöket, akkor a körülötte formálódó csakazértis szolidaritásra sem lenne szükség.
Kívülről nézve akár legyinthetnénk, s idézhetnénk a legnagyobb magyar mondását, miszerint „Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt megérdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek ülnek egy bölcs és becsületes nép nyakára, akkor a nép azokat a silány fickókat minél hamarabb a pokol fenekére küldi. De ha egy hitvány kormány huzamosan megmarad a helyén, akkor bizonyos, hogy a nemzetben van a hiba”. Csakhogy nem az orosz az egyetlen nép tájainkon, amely a demokratikus jogállam helyett inkább az autokráciát választja, amely nem küldi pokol fenekére a hitvány fickókat, hanem demokratikusan újra- és újraválasztja őket, s kis diktátoraiból egyre nagyobb magányos nemzeti hőst farag. Sokan vagyunk, akinek történelméből hiányzik a szabadság és demokrácia tapasztalata, s amikor elkezdtük felépíteni azt, az első nehézségeknél feladtuk, s inkább a jól bevált a „vezető azért vezető, hogy tudja, mi kell a népnek” megoldást választottuk, s mindenféle valós ellenállás nélkül engedjük leépíteni még azt is, amit kínkeservesen két évtized alatt összehoztunk.
Pedig Oroszország példája intő lehetne Európa, és főképp Közép-Kelet-Európa számára. Vlagyimir Putyin is elsősorban a nemzeti büszkeség visszaállítójaként válhatott azzá, aki. Putyin az egykori történelmi nagyság elvesztése iránti fájdalmat és nosztalgiát (az orosz Trianon-szindrómát) meglovagolva, a „merjünk nagyok lenni ismét” jelszavával hozta össze mai támogatottságát. A homo sovieticus pedig szemrebbenés nélkül áldozta fel jövőjét a múltért.
Mi a titka? Hogyan válhatott Putyin az egykori szovjet titkosszolgálati ügynökből az orosz nemzeti büszkeség visszaállítójává, az orosz egyház és birodalmi érdek védelmezőjévé, modern, szeretett cáratyuskává?
Röviden azt mondanám, hogy a manipuláció nagymestere, átalakulási képessége páratlan, elképesztő gyorsasággal tud mindig újabb és újabb cirkuszt adni a népnek, akár a kenyér helyett is. Ez tette lehetővé az egykori vallásosnak igencsak nem mondható KGB ügynök számára, hogy államfőként olyan nacionalista autokráciát valósítson meg országában, amely a vallásosságban és a „konzervatív értékekben” gyökerezik. Ez utóbbiban békésen megfér a cári orosz és lenini-sztálini szovjet múlt minden népnek tetsző eleme. Így kerül egymás mellé ma a nagy orosz nemzettudatban az egyre népszerűbb véreskezű diktátor, Sztálin és az oroszok Szent Istvánja, I. Vlagyimir.
Nem magától alakul e katyvasz. A minap, november 4-én 12 méter magas, 2 méteres alapzaton álló szobrot kapott Moszkvában I. Vlagyimir fejedelem, az orosz keresztény egyház megalapítója, a Kijevi Rusz megkeresztelője. Putyin 2005-ben elvette az oroszoktól november 7-ike ünnepét, s adta helyette november 4-ikét. Tudta, miközben maga is épít a virágzó Sztálin kultuszra és szovjet nosztalgiára, jobban teszi, ha nem kiírtja, hanem kihasználja azt. Lenin kultusza kihalóban, így nem a nagy honvédő háborúhoz és Sztálinhoz köthető május 9-e, a győzelem napja ment a kukába, hanem Lenin és a Nagy Októberi Szocialista Forradalom.
Úgy csinálta meg a saját ünnepét, úgy találta meg saját hősét, hogy a Sztálin feje fölött ragyogó glória az övére is átsugározhasson. Nem hagyta novemberi ünnep nélkül a népet: „rátalált” az 1917-ben eltörölt november 4-re, a lengyel megszállás elleni felkelést ünneplő orosz népi egység napjára. Miért épp Vlagyimir kapott monumentális szobrot az ünnepen? Putyin szerint azért, mert a fejedelem „az orosz állam lelki alapítója, az orosz földek egyesítője és védelmezője volt, aki lefektette az egységes, központosított állam alapjait”.
Félelmetesen okos húzás – megtalálta saját politikájának történelmi motivációját. A Nobel-díjas fehérorosz író, Szvetlana Alekszijevics mondta egy interjúban: „Mi nem dolgozzuk fel a saját múltunkat, hanem vagy félünk tőle, vagy újraalkotjuk. A múlt nem mögöttünk van, hanem előttünk. Ha végignézünk a történelmünkön, azt látjuk, ezt nem is egyszer, de többször is átéltük már”.
Szavai sajnos, nemcsak az oroszokra igazak. A következő szobor a Putyiné lesz, és talán nem is csak Moszkvában.