Régen ismertük egymást, még a „történelem előtti” időkből. Hol egymás közelébe sodort minket a szakma, hol évekig nem is hallottunk egymásról. Újságíró volt a Pajtás Újságnál, ő szerkesztette régebben az akkor nagyon népszerű "Hahota" gyerek viccmagazinokat, amikbe írt is. "Megfordult" a Képes Újságnál, a Nők Lapjánál, a Fáklyánál, de a legkedvesebb mindig a Népszava volt számára, több mint 35 év hűsége kötötte ide. Nagyon szerette a "Horoszkópét" és a Népszava Magazint szerkeszteni, "kézben tartani". Újságíró és tanár is volt egy személyben, szívesen csiszolgatta a fiatal kollégák dolgozatait.
Aztán a Népszavánál ugyanabba a szobába kerültünk. Hol ő jött be előbb, hol én, de minden napot azzal kezdtünk, hogy versenyben zsörtölődtünk a világ dolgain. Nem volt olyan hír, amihez ne lett volna hozzáfűzni való megjegyzése. Nem volt olyan írás a lapokban, amit ne dicsért volna, vagy ne csóválta volna a fejét, hogy ezt másképp kellett volna megírni.
Mert ő mindent a „másképpen kell” oldaláról közelített meg. Fantasztikus asszociációs készségével olyan logikai bukfencekre volt képes, amire talán senki más a szakmában. Egyik felejthetetlen tárcajegyzetében arról a rétisaspárról írt, amelynek fészke közelébe web-kamerát helyeztek el, hogy szemmel követhessék a szakemberek a „szaporulatot”. Pirinek erről az jutott eszébe: web-kamera, távcső és teleszkóp kellene Palkovics László államtitkár kezébe is, hogy jobban rálásson az iskolák gondjaira. Vagy egy tudományos hír „indította be a fantáziáját: Európa legöregebb fája nemet váltott. Háromezer évig hímivarúként viselkedett, pollent termelt, de most megunta, és az idén megjelent rajta néhány piros bogyótermés, ami a nőivarú fák jellegzetessége. Ha ez így van, akkor a magyar kormánytagok miért ne válthatnának nemet, hogy gyerekeket, vagy azonnal unokákat szülhessenek maguknak? – tette fel a kérdést. Ezzel Kövér László emlékezetes megszólalására utalt, mi volna a házelnök szerint a nők dolga. Váltson nemet ő, és akkor nem kellene a gyengébb nemet háborgatnia, javasolta. Máskor egy szilveszterről eltett halászlé „sorsa” indította el a gondolatsort. Kidobja, vagy kezdjen valamit vele? Miért ne kezdhetne, amikor lépten-nyomon hallani a dalt, hogy „Magyarország halszagú”, ráadásul ez is másodfelhasználású, kicsit „büdös”, mint az a halászlé is...
Aztán egyre gyakrabban hiányzott. Sokat panaszkodott a szívére, a vérnyomására, a lábaira, amelyek gyakran fájtak, nem akartak engedelmeskedni neki. Talán majd egy éve annak, hogy csak ígérgette, talán holnap, a jövő héten bejön, de aztán végleg elmaradt. Hiányoztak a reggeli „újság félórák”, de igyekezett pótolni az űrt, hetente-két hetente elküldött egy újabb jegyzetet, amihez mindig mellékelt egy rövid üzenetet: „talán ez nem egészen jól sikerült, nyugodtan felejtsd el…” És amikor visszaírtam neki, „Piróka, ez így lesz jó”, szinte láttam, ahogyan elmosolyodik, hiszen pontosan tudta ő is, bizony, megint nagyon jót írt.
Amikor hosszabb ideig nem jelentkezett, írtam neki: „Piróka, ugye minden rendben?” Kisvártatva küldte a következő tárcát. Az utolsó levelemre már nem válaszolt.
Aztán már csak a hír jött: Szigeti Piroska meghalt. 84 éves volt.
Nyugodj békében! Még sokáig hiányozni fogsz.