Zsóka egyik legkevesebb egyetemi csoporttársam volt. A hivatása messzire sodorta: Jászberényben éltek férjével annak haláláig. Gyermekeik szétrajzottak. Ő egyedül maradt. Fel-felhívom, megköszöntem, mikor elküldte latin fordítását, kérdezgetem, hogy van, hogy áll az egészsége, mert bár nagyon fiatalos, az évek múlásával nem dacolhat ő sem. Legutóbb azt is kérdeztem, hogy bírja a magányt, amikor a nagy családból éppen senki sem látogatja meg.
Ó, a magány! "Kimegyek a halastóhoz – válaszolta –, leülök a halászhelyére, nézem a vizet, mely tükörsima, egyetlen szellőcske sem fodrozza. Arra gondolok, itt ült, innen hozta haza a pontyokat, feldolgozta őket, csak ki kellett sütnöm vagy rántanom. Ülök a stégen, és mintha ott ülne mellettem. Figyel és mosolyog rám, mint életében. Bennem most is él."
Picit mintha elcsuklott volna a hangja. Hallgattunk. Látni véltem Zsókát a lemenő nap fényébe mártva arcát, a férje szeretetének nem múló melegében. Arra gondoltam, az igazi szeretet nem múlik el, a síron túl is él, változatlanul elveszített szeretteinkhez kapcsol.
Ezt a csodálatos kapcsolatot akkor érzékelem, pontosabban érzékeltem, amikor a temetőben a szüleim sírkövénél álltam. Oda vittem örömöm és bánatom. Sikereimet és balsikereimet. Figyeltek és velem örültek vagy szomorkodtak. Nyilván akkor igazán boldogok, amikor szívüknek oly kedves unokáik tesznek virágot a sírjukra. Rájuk is vigyáznak, őket is segítik, ahogy bennünket a feleségemmel.
Abban a szobában dolgozom, amelyben apám ült az íróasztalnál, olvasott, vagy gépelte cikkeit, verseit, regényeit. Jó ez a mondat így? – kérdem, s ő helyeslően bólint, vagy a fejét csóválja. Gondold végig! Kicsit faragj még rajta! Sóhajtok, nekiveselkedem újra. Olyanná kell válnia, hogy neki is tessék.
Megkérdezném, mit szól a világhoz. Vagy nincs is szükség a kérdésre. Úgyis tudom, mit válaszolna. Valamit elveszítettetek - mondaná.
Igen, az az érzés, amire gondol, s amit a legfontosabbnak érzett, az a szeretet volt. Egymás szeretete. Azok a szavak, amelyeket egyre ritkábban hallhatnak, olvashatnak, amelyek a szüleink, gyermekeink iránt tanúsított érzelmeink kifejezői, s amelyeket aztán tetté változtatunk, amíg élünk és szeretni tudunk. Talán nem véletlen, hogy órámra készülődve Márai Sándor Farkasrét című verse került a kezem ügyébe. A farkasréti temető számomra is otthonos volt, s ha a szemem behunyom, azt a szorongató pillanatot is látni vélem, amikor elhagytak bennünket, amikor elföldelték őket, s amikor évről-évre befizetjük a sírgondozást, mint mulasztásaink kései jóvátételét:
Farkasrét
Hat hónapja halt meg. Már dátum. Néha
Péntek délben felijedek, kinézek
az ablakon és leteszem a villát –
a ködöt nézem, vagy a napsütést,
a percet érzem. Ekkor halt meg, ekkor,
Óriási nagy már, ős, pogány. A mondák
nagysága nőtt belőle. Tárgyak élnek
Szobámban – szemüvege, sétabotja –
Egy képeslap. Abbáziába írta
Tavaly ilyenkor, szálkás, nagy betűkkel
„Kedves fiam, – írta – sétálj, pihenj.”
Most ő „pihen”. Nem értem. Néha várom,
Tán felhív interurbán. Int, vigasztal,
Szól valamit. No szólj, apám! Már érted?
Megtudtad? Szólj, üzend meg! Én nem értem.
A sírját „rendbehozták”. A keresztet
madár szállja meg néha, a virágok
ápoltak. Merre van most? Oly magányos
Emléke is. De néha, éjjel, utcán
Meg kell állnom, lassabban járok, érzem
Itt megy mellettem, öregen s nehézkes
Lépéssel. Körülnézek. S egy levél
Érkezik néha, sápadtan nyitom föl
Kézírását sejtem meg a papíron –
Hol vagy apám? Egy szót még, hadd köszönjek!
(„Neves” voltam már, pökhendi, szeszélyes,
S még így köszöntem: „Kezét csókolom.”)
Hová címezzem ezt a halk vonítást?
A semmibe? Farkasrétre? Hová?
Nem volt vallásos ember, de gyászolta a halottakat. Betért valamelyik templomba, tudta, van egy hatalmasabb Akarat, amely sokunkat irányítja és ránk hagyta a szeretet gesztusát és magát a szót. Elátkozta azokat, akik visszaéltek a legszebb emberi lehetőséggel, és elsilányították a szeretetet, gyűlöletté, haszonszerzés leplezőjévé alacsonyították:
Ima
Nagyisten, add, hogy megmondhassam nékik
Olyan szóval, mit meg is értenek
Mi éget, mint a lángszóró s vesékig
Fáj és közöl és ordít fel az égig
És feltakarja a szemérmemet:
Hogy a Jóságot el ne mondják többé
Mert szájukban megrothad ez a szó.
Doronggal verik útszéli döggé
Nem él az Egynek már, ami a Többé
És elsíratni nincsen arra szó.
Neved ne ejtsék és Arcod ne lássák
Mert kék napod fénye és réteid
Zöldje szemöknek s férgeid lakását
Ne nyújtsd nekik és verjék őket sáskák
S pusztitsák őket gőgös éveid.
Kezed fúllassza torkukat, ha petyhüdt
Ajkuk kihörgi még, hogy: Szeretet
Üssed őket, ahogy csak Te, az Egy üt
Fetrengjenek enpiszkaikba együtt
S fagyjanak el, mint ősszel a legyek.
Mert minden átok csak szelíd ítélet
És nincs fa, ami bitónak volna jó:
Kit képedre teremtettél, itt élek
S kiáltom, dögvész lett köztük az élet
S ajkuktól szennyes minden itató.
Uram, didergek és egész sötét van.
Vizeid húllnak és Kezed hideg.
Te vagy a tűzben, gazban és acélban
Mindenben vagy s Te vagy, kiben a Cél van.
Bennem csak fáj és éget egy ideg.
Szeretet és átok? Megférnek egymás mellett? Hadd idézzem föl egy máig elevenen élő emlékemet. Édesapámmal elhatároztuk, hogy 1957 novemberében, Halottak Napján a Farkasréti temetőben felkeressük szeretteink sírjait. Szürkült, mikor fölfelé indultunk, s besötétedett, mire a főkapuhoz értünk. Ott olyan világosság uralkodott, mintha nappal lett volna, lángok világították meg a teret, sok kis gyertya és mécses fénye egyesült. Azoknak gyújtották meg és helyezték a földre őket, akik az 1956-os forradalom áldozatai voltak. Idősebb férfiak, asszonyok kapaszkodtak össze, könnyes szemmel, néma gyászuk vádoló kiáltás volt. Latin szakos is voltam, fordítottuk Cicero Catilina ellen elmondott vádbeszédéből, amint a szenátorokon végigtekintve ezt mondta: „Midőn hallgatnak - kiáltanak.” Ezt a néma kiáltást véltük hallani. A vád kiáltását, a gyász hangos zokogását, a megcsúfolt szeretet szörnyű jajszavát.
Egymás kezét fogva mentünk lefelé. Talán ő is arra gondolt, amire én: jó, hogy megmaradtunk egymásnak, adomány, hogy szerethetjük egymást…
Pál apostol csodálatos himnuszt írt a szeretetről. Gondolunk-e néha-néha arra, milyen a szeretet? Egyáltalán tudunk még szeretni, vagy már csak fogcsikorgatva gyűlöljük egymást?
