Rendre - és ritkán alaptalanul - éri kritika a kormányt, hogy durván korlátozza a sajtószabadságot. És most ne a Népszabadságra, a hóbortos önkény parlamenti garázdálkodására és egy sor méltán felhozható példára gondoljunk. Állami, politikai szinten egyre gyakoribb, hogy olyan „sajtótájékoztatókat” tartanak, ahol az újságírók nem kérdezhetnek. (Vajon melyik országban van még szóvivő, aki, ha épp nem beszél mellé, elrohan a riporter elől?)
Régebben volt a kommüniké. Nem kellett odacsődülni, jegyzetfüzetet, kamerát vinni, utazást, parkolást fizetni. Kiküldte az agit-prop telexen, oszt' jónapot. (Szerencsére vannak még sajtómunkások, akik elhiszik, hogy sajtóértekezletre azért mennek, amire az való. És hogy aki ott beszél nem csupán egy hebegő közlemény.)
Szerdán, a példátlanul aljas rendőrgyilkosság ügyében úgy ült kamerák elé a rendvédelem legmagasabb grémiuma, hogy már az elején közölték: kérdezni nem lehet! Például, hogy egy elítélt közveszélyes náci, akiről köztudott volt, hogy fegyveres kiképzőtáborokat szervez más közveszélyes náciknak, miképpen ölhet meg ma egy rendőrt? Hol voltak eddig a hatóságok? Az annyiszor bemutatott látványpékséget, a tíz tő marihuánával büszkén pózoló, legutóbb Karmacson harckocsikkal szerencsétlenkedő TEK-et miért épp egy ilyen őrült elfogására nem riasztják? Eltévedtek volna, vagy egymást lövik hasba?
Amikor a legnyilvánvalóbb és a közvéleményt leginkább feszítő kérdéseket már feltenni sem engedik, nos, az a (sajtó)szabadságjogok nyílt megtiprása.
Kétségünk ne legyen: erre még büszkék is.
