Mi lett volna, ha a sértődött Szapolyai jókedvűen ébred, és nem kési le a mohácsi csatát 1526-ban? Na, mond már, legfeljebb nem lesz belőle I. János király. Talán önzően a trónra tört, talán nem, talán, ha időben érkezik a seregével és nem egyedül, II. Lajos sem fullad a Csele patakba, s a török sem jut el Budára (ó, lassú idők!) 1541-ben.
Talán.
Mi volna, ha egyszer, még jóval a mohácsi vész napja előtt egyetlen pillanatra elfelednénk a „magyar lélek” történelem tükrözte balfogásait, és végre a szükségszerűség diktálta belátás, szándék, akarat közös asztalhoz ültetné a demokratikus ellenzéket.
Október 2-án, a kvótanépszavazás délutánján, a betiltott parlament előtti tüntetésen hívta meg a Jobbik kivételével az ellenzéki pártokat a Párbeszéd társelnöke. A tüntetésen jelenlévő szocialista pártelnök először lapunk munkatársának erősítette meg, elfogadják a felkérést, amihez csatlakozott a Demokratikus Koalíció, a MoMa, az Együtt is még több párt. A most vasárnapi Blaha Lujza téri - civilek szervezte - közös emlékezés biztató nyitánynak látszott, hiszen a felszólalók úgy beszéltek 1956 örökségéről, hogy közben arról a felismerésről szóltak, ami le kell, hogy ültesse őket egy asztalhoz.
A felismerés nem új: a hatalom hat éve mind cinikusabb és gátlástalanabb lépésekben számolja fel a III. Köztársaság maradékát is, hergeli a népet Brüsszelen át Európa ellen. Azt, hogy valamit tenni kell, mindenki látja, a 2014-es kudarc után azonban a "hogyant" mindenki alaposan megrágja (remélhetően nem kérődzi). Mert az ellenzék alaposan megégette magát legutóbb. Nem utolsó sorban azért, mert az összefogás nem csak kölcsönös hajtépésnek látszott, hanem az is volt, miután a szereplők képtelen voltak félretenni egyéni és vak pártérdekeiket. Orbán ismét kormányra került, az ellenzék pedig a kút mélyére merült.
Múlt vasárnap Gyurcsány Ferenc és Bokros Lajos, a két leginkább elutasított ellenzéki vezető újra nyilvánosan szembenézett önmagával, de teljes joggal mindketten úgy gondolják, elég volt az önmarcangolásból, a vesszőfutásból, mint ahogyan Molnár Gyula e lapban kifejtette, a szocialisták sem tudnak és akarnak több hamut a fejükre szórni. Eljött az az idő, amikor már nem egyszerűen abba kell hagyni egymás fintorgó szimatolását, hanem éppen az együttműködés erejével kellene félretolni az alaptalan vagy bűzlő előítéleteket, hogy a győzelem kisajátításának és kollaborációnak a vádját mindenki a gyakorlatban cáfolhassa. A nemzet egyetlen érdekéért, a IV. Köztársaságért, a jogállam újraszervezéséért, a parlamenti demokrácia újrateremtéséért.
Az ellenzéknek a legnehezebb dolga a bizalom visszaszerzésével lesz. A legtöbb pártvezető türelmet kér, ami annál is fontosabb, mert már a hétfőre tervezett első egyeztetés csúszott. Valaki nem ért rá, hogy a nemzet jövőjével foglalkozzon. Megfeledkezett arról, hogy a megelőlegezett bizalmat megint egyszer, talán megkaphatja az ellenzék, de a közös asztalhoz készülők nem feledhetik: ez az előleg nem hosszú lejáratra szól. Mint ahogyan, a türelem sem véges.
Az orbáni piramis mind gyorsabb tempóban omladozik. Kormányzás nincs, a retorika megavasodott, a jelszavak üresen konganak, közük sincs a magyar valósághoz, a kormányfő "új egysége" legfeljebb a menekültellenes hisztériában bedobott kvótavoksok cetlijein látható. A rendszer mind nagyobb harapásokkal falja fel önmagát. A kormányfő minden lekonyult szóvirág ellenére zavarodott, egyelőre nem találja azt - az országot maga mellett mozgósító - témát, amelyet a rezsicsökkentés és a menekültkérdés helyébe tudna rakni, hogy hatalmát 2018-ban is megőrizze. Nem beszélve az óhajtott parlamenti kétharmadról, amit még az életveszélyesen a saját nevéhez kötött alaptörvény-átíráshoz is alig tud megteremteni, ha egyáltalán.
A felmorzsolódás ellenére a rezsim, bár arca már eltorzult és korántsem egészséges, de még él, és nem lehet kétségünk: mint a sarokba szorított vadállat, az utolsó pillanatáig harapni, karmolni fog. A rendszer javíthatatlan, menthetetlen, Orbánnak mennie kell.
Az ország szerencséje, hogy ez az agónia elhúzódhat ugyan, de a demokratikus ellenzéknek rohamosan fogy az ideje, hogy mint közvetlen célt és hosszú távú eszközt, a IV. Köztársaságot meghirdesse. Kis idő még adatott neki, hogy bizalmat kapjon és türelmet kérjen. Hogy még mindkettőt kérhesse. Mert, ha előbb fogy el a nemzet türelme Orbánnal szemben, mintsem elnyerné azt az egyesült ellenzék, akkor az anarchia elkerülhetetlen lesz. Akkor beválik Tölgyessy Péter „jóslata” és az Orbán-rendszerrel együtt bukik demokratikus ellenzéke is. A romokra pedig a ma legjobban szervezettnek látszó Jobbik hághat fel.
Értsék már meg a főurak: ezt a csatát nem biztos, hogy Mohácsnál és főként nem egymás ellen kell megvívni. Közvetlenül Orbán ellen kell küzdeni, de ha egyenként szállnak síkra, esélyük sincs, hogy a közös célért is harcolhassanak. Ha ezt nem értik, úgy a IV. Köztársaság meghal, mielőtt megszületett volna. Szapolyaiból király lesz, az ország meg vonul a mocsárba.
