Óvakodnom kell attól, hogy szószaporító legyek, ragaszkodjam a legfontosabb témához, amelynél ma nincs időszerűbb, a magyar sajtó tudatos gyilkolásához. A Népszabadság kálváriájához. Mégis mentségemül kell előrebocsátanom, bevallanom, hogy tunya vagyok, kivált olvasás dolgában. Négy évig kallódott a polcomon Bächer Iván remek könyve, amíg a kezembe került, de nem bántam meg a késedelmet, mert soha nem lehetett volna aktuálisabb. A vallomáshoz hozzá kell tennem, hogy mindenekelőtt a címe ragadott meg: „Idegen ország”. Vonzott a borítólap és az első, indító írás. Kiváló kollégám - hogyan is juthat eszembe ilyen hasonlat, annyira messzire érzem magam tőle – arról vall, hogy édesapja, a világrangú muzsikus, aki ugyanabban az esztendőben született, amelyben én, Horthy birodalmában húsz évig idegen államban érezte magát. Hogy hozzátegye, ő maga ugyanilyen idegen ebben a mai honban. Az éppen citált idézet nem a Népszabadságból való, de a kötet következő oldalain több olyan írást találunk, amelyek hasonló szellemben és hangulatban ott jelentek meg. E macskakörmök közé illesztett sorok egy hetilapból valók, amely még ott van az utcán, olvasható, de nem nevezem meg, mert mit lehet tudni? Azt tartja a mondás, hogy ma nekem, holnap neked, egy másik meg azt, a mértékletesség olyan távol van tőlük, mint Makó Jeruzsálemtől.
De miért is vesztegessem a szót erre az ocsmányságra. Ez a Bächer-kötet tele remekebbnél remekebb rajzolatokkal. Például megemlékezik arról, amikor egy kiváló erdélyi tollforgató még az utolsó pillanatban fölkereste a hóhérok táborában Kolozsvár és az egész egyetemes magyar irodalom óriását, nagy regények íróját, Karácsony Benőt, mielőtt a vesztőhelyre hurcolhatták volna. Ha már a Népszabadság ürügyén eloroztam a szót, hadd ragadjam meg az alkalmat arra is, hogy jóvátegyem vétkemet, és hírt adjak erről. Mert volt és van igazi Magyarország is.
A muzsikus család leszármazottja őszintén erősíti meg azt is, hogy a gyászos Rákosi-korszak kellős közepén, bármilyen hihetetlenül hangzik is, Budapest a nemzetközi operaművészet egyik tündérkertje volt. Hála a dalszínház akkori páratlan tudós főigazgatójának, Tóth Aladárnak. Nem csupán a világ egyik legnagyobb karmesterét, Otto Klemperert csalta az Andrássy útra, néha bécsi, milánói rangú estéket is teremtett. Nem zeneértőként, csupán rajongóként, többször is élvezhettem e kivételes értékű produkciókat.
És szólni kell a kis könyvecske nagy élményéről, a kellemes, közvetlen hangú - mondhatni - novelláról. „Az éneklő fogoly” címen fölöttébb szórakoztatóan számol be arról az egyébként szomorú epizódról, ahogyan a sztálinista rezsim, mellesleg a reá jellemző primitív módszerrel foglyul ejtette a hazaerőszakolt világsztár baritont, Svéd Sándort. Hermetikusan bezárta a határok közé, és ennek köszönhettük, hogy itt Budapesten tapsolhattunk az akkori idők legbámulatosabb Don Giovannijának. Az indulatos baritont ez a fogság letaglózta, túljárni nem tudhatott a gonosz ávósok eszén, Bächer azonban a sztorival zseniálisan elszórakoztatja az utókor magát szabadnak vélő olvasóját.
Aki éppen a Népszabadság meglepően durva epizódjából tudja meg, hogy ismét mennyire nem szabad.
