Amilyen előkészítetlenül, hirtelen indította, ugyanúgy, indoklás nélkül zárta le a kormány az ócsai devizahiteles lakópark beruházását a napokban. A tervet születése pillanatától össztűz alá vették a szakértők: számokkal bizonyították, hogy a lakópark első ütemére elkülönített csaknem 2,7 milliárd forintból 80 helyett sok száz család problémáján segíthettek volna, ha meglévő, szociális bérlakássá alakítható lakások, családi házak felújításra költik.
Miközben vidéken 7-8 millió forintért lehetett családi házat venni, de a fővárosi piacon is árultak 10 millióért lakást, itt házanként 34 millió forintot költött a kormány. A négyzetméterenkénti félmillió forintból önellátó, úgynevezett passzívházakat is létre lehetett volna hozni a végül fatüzelésűvé alakított épületek helyett.
A lakópark a bedőlt devizahitelesek lakásproblémáinak megoldására életre hívott Nemzeti Eszközkezelő Zrt. (NET Zrt.) kezelésébe került, az első lakók 2013 nyarán költözhettek.
A Magyar Máltai Szeretetszolgálat a helyszínen segített beilleszkedni és működő közösséget teremteni a különböző országrészekből érkező, eltérő családi és társadalmi háttérrel rendelkező bérlőknek. A kormány közeli szeretetszolgálat azonban már az idén májusban megszüntette „intenzív helyi jelenlétét”.
A Népszava több riportban is beszámolt róla, hogy a pusztában álló falubokor alkalmatlan a közösségi létre. A kezdetektől szakmailag élesen támadott projektet, a vízió szerint a talpra állás előszobájának tervezték - lett belőle egy előre látható hatalmas pénztemető. Egy koncepciótlan, életidegen gettó. A falutól több kilométerre, a vasútállomástól ötre.
Az első ütem 80 háza sem akart megtelni. Az pedig, hogy ma minden épületben laknak, pusztán annak köszönhető, hogy a látványos kudarc miatt a kormány koncepciót váltott.
Katasztrófa sújtotta területekről kitelepítettek átmeneti szállásává minősítette át a telepet, annak minden hátrányával együtt. Megjelent a széthúzás, az acsarkodás, a klikkesedés. Nyilatkozóink szerint, ha ez lehetséges egyáltalán, a halott falut is megölték azok, akik emberek sorsát íróasztal mellett, ácsceruzával rajzolják, és baltával faragják. Például a főúton lévő buszmegállótól nem terveztek járdát a telepig, hogy árkon-bokron-sáron kelhessenek át azok, akik ott szállnak le, az ottani kisboltban vásárolnak. Viszont száz méteren belül két buszmegálló is van.
A helybéliek régóta sejtették, hogy a kormány további ígéretei nem teljesülnek. Hiszen ha láthatóan nem bővül a telep, nem kaphatnak olyan infrastrukturális fejlesztéseket, amiket az „új falunak” ígértek. Arra számítottak, ha megépül a park, abból önálló település lehet, iskolával, postával, bolttal, miegymással. És önálló önkormányzattal, polgármesterrel. Állítólag már a jelölt is megvolt.
Ezer négyzetméternyi telek jutott a portákra - melyek persze megélhetésre igencsak szűkösek. Ott kellene megtermelni a betevőt, etetni belőle a jószágot, egyszóval mintacsaláddá válni az önellátás hagymázas világképében. Ha azonban feltámad egy pici szél, nyomban homokvihar kerekedik, mert a talaj gyenge, porlik.
Most már bizonyos: a devizás álmok Ócsája marad, amivé tették: szegregált szegénytelep, reménytelen, élhetetlen kicsiny gettó.
