Csupán a mindent elhivő nagymamák gondolhatták azt, hogy a Kedves (újabban Kedvetlen) Vezető egyszer s mindenkorra beéri majd a hatvanéves napilap einstandolásával, s legalább addig nyugton marad, míg a méretes baloldali cubák szőröstül-bőröstül el nem tűnik feneketlen gyomrában. Csillapíthatatlan farkasétvágya azonban nem ismer határokat. Így aztán át is lépi azokat. Kegyetlen mohósággal, melyet a fékezhetetlen bosszúszomj hajt, s táplálja az autokratákon menthetetlenül eluralkodó rettegés.
Az ellenség az ellenség. Nagy vagy kicsi – egyre megy. Mint történetesen az is, hogy róla, vagy valamelyik, disznóságairól elhíresült mamelukjáról szedi le a keresztvizet a még be nem kebelezett média. A nyaloncok kiguvadt szemekkel figyelnek mindent és mindenkit, így aztán rögvest szemet szúrt nekik, hogy az október 2-i néphülyítés másodnapján Gyöngyös központjában – ha csupán néhány óra erejéig – egy performansz jóvoltából - Orbánnal, mint a leggazdagabb magyar polgártárssal, ismerkedhettek meg az arra vetődő honfitársai.
"Tűrhetetlen! Ez már több a soknál!" – csaptak az asztalra árgus szemű talpasai. Ki volt ez az istengyalázó, aki még a szeretett Vezér nevét is legfeljebb csak jókora penitencia leperkálása után vehetné a szájára?
Nem kellett persze egyiküknek sem Sherlock Holmes-i erényeket villogtatni. Az istengyalázó Erbeszkorn Tamás kiállt elébük, akárcsak a feledhetetlen emlékű Görbe János a Húsz órában. "Ide lőjetek, az anyja keservit!" - kiáltotta az akkori „tudjukkik” képébe, miközben szétrántotta az ingét, hogy csak úgy pattogtak a gombok szanaszét. Na persze Erbeszkorn nem ily teátrálisan tette, amit tett. Csupán egyszerűen vállalta a „gyalázatot”. Aztán másnap már be sem kellett mennie a munkahelyére, a város által támogatott rádióba, ahol a híreket szerkesztette közmegelégedésre, pártsemlegesen. S csinálta volna ezután is – ugyanúgy. Ha hagyják.
Ha a rádió nem enged a zsarolásnak, s szembeszáll a megfelelési kényszerzubbonyba bújtatott fideszes honatyák akarnokságával. Akkor pedig a mindent elhívő nagyikon és nagypapákon kívül ugyan ki más hihetné, hogy odafentről nem szokott csurranni-cseppenni némi apró a rádió elé kitett kalapba. Ha nem engednek, máris lehetett volna gazdasági okokra hivatkozni. Manapság úgyis ez a trendi…
Itt tart hát Magyarország, huszonhat évvel a szépreményű rendszerváltás után, majd percekkel azt követően, hogy kialudtak a villanyok, elsötétültek a komputerek a némaságra ítéltetett Népszabadság irodáiban. Ami pedig Gyöngyösön megesett, már egyébről sem szól, mint arról, hogy momentán nincs a kilencvenháromezer négyzetkilométernyi honnak egyetlen szeglete sem, ahol biztonsággal elbújhatunk az ezerszemű Nagy Testvér felettébb kíváncsi tekintete elől.
De rejtőzködnünk kell, hiszen nem mindenki elég bátor, és van ebben az országban valaki, aki élet-halál urának képzeli magát, s legott haragvó Istent színlel, mihelyt tükröt tartanak elé. Akit persze nem valaki más, mi magunk teremtettünk – magunknak. S mindaddig rettegve fogjuk csattogtatni a bokáinkat előtte, amíg behúzott fülekkel és farkakkal, afféle foteldrukkerek módjára, a leeresztett redőnyök résein át lessük a bátrakat, akik helyettünk is mernek.
