Orbán Viktor: Hiszünk benne, hogy ha van tó, lesz béka is.
A Center for Strategic and International Studies amerikai intézet csütörtökön jelentést adott ki, amely szerint Oroszország rejtett gazdasági és politikai intézkedésekkel manipulál öt kelet-európai országot: Bulgáriát, Szerbiát, Magyarországot, Szlovákiát, Lettországot, ami – ha nem is új - szép, közép-kelet-európai földrajzi karéj, ha a térképre nézünk. A 16 hónap munkája nyomán megírt riport szerint Oroszország célja, hogy hiteltelenné tegye a Nyugat liberális demokratikus modelljét. Beszámolóját a Reuters egy Orbán–Putyin-kézfogást ábrázoló képpel illusztrálta.
Ebben az összeesküvés-elméletekben gazdag világban, akár még hihetünk is az elemzőknek. Mondhatjuk, az orosz elnöknek is van Nyugat-ellenes stratégiai horizontja. Csak egyet nem tehetünk. Hogy az orosz „irányított demokráciában”, diktatúrában ismerjük fel a Nyugatot fenyegető legfőbb veszélyt, aztán könnyű álomra hajtjuk európai fejecskénket, mert nem akarjuk látni, hogy az orbáni illiberalizmus a Nyugat válságának édes gyermeke. Azt a langyos dagonyázó tavat, amelyet a magyar kormányfő hite szerint hamarost egyhangon brekegő nemzeti varangyok laknak majd be tespedve, nem a Kelet ássa nekigyürkőzve, hanem maga Orbán Viktor. Talán nem véletlenül jutott arra csütörtökön a brit Economist, hogy Magyarország Európa kilátástalan jövőjét szimbolizálja.
Ezt a kilátástalan jövőt az érvénytelen kvótareferendum után a kormányfő így írta le: az új (nemzeti - a szerk.) egység pártok felett áll, nemzeti ügynek tekinti Magyarország szuverenitásának megvédését, a Brüsszel által erőltetett kötelező betelepítési kvóta elutasítását, a tervezett alkotmánymódosítás pedig 3 millió 300 ezer ember akaratán nyugszik. Több ez, mint bármilyen párt szavazóbázisa a rendszerváltás óta eltelt negyedszázad történetében. A kormány pedig természetesen nem tehet mást, mint meghajol a választók pártok felett is megnyilvánuló akarata előtt. Bólogatunk Mikecz Dániel (Magyar Narancs) következtetésére: ha van ilyen új egység, akkor neki lehet látni a politikai pluralizmus felszámolásának, aminek része volt a Népszabadság villámgyors legyilkolása is.
Mondjuk azt: az utóbbi két hétben meglehetősen széles ásónyommal mélyült a békák-leste tó.
Belátjuk Mikecz világos leírását, csak azt kérdezzük, látjuk-e pontosan, hol tart a politikai pluralizmus lebontásában a kormányfő? Elegendő-e ennek beméréséhez, hogy a Demokratikus Koalíció otthagyja a parlamentet, elegendő-e az a közös levél, amelyet a Párbeszéd, az LMP, a DK, az MSZP európai parlamenti képviselői írtak Jean-Claude Junckernek és Frans Timmermansnak – az Európai Bizottság elnökének és alelnökének –, hogy kívánnak-e valamit tenni a sajtószabadság védelmében. Hogy az utóbbi két hét nem elég bizonyíték-e arra, hogy a bizottság felfogja, a demokrácia sérelme rendszerszintű mértéket öltött Magyarországon. Hogy el kellene indítaniuk a jogállamisággal kapcsolatos uniós eljárást a magyar kormánnyal szemben.
A New York Times eheti egyik vezércikkében azt látja, amit mi érzünk is: a terrortámadások, a növekvő bevándorlás és a magas munkanélküliségi ráta miatt az EU válságban van, ezért sok európai elvesztette hitét a kormányokban, és az Orbánéhoz hasonló populista mozgalmak felé fordult. Orbán úgy adta el a népszavazást, mint Európa keresztény értékeinek védelmét, de arról nem beszél, hogy kilépne az Unióból, amely több milliárd dollárnyi veszteséggel járna Magyarországnak. Abban reménykedik, hogy sikerül maga mellé állítania Csehországot, Lengyelországot és Szlovákiát. "Orbán és más nacionalisták, akik visszautasítják a tolerancia és a szabad mozgás liberális értékeit a modern Európa szívében azt kockáztatják, hogy olyan ellenségeskedéseket hívnak életre, amelyek kevesebb, mint egy évszázada háborúba vezették a kontinenst" – véli a New York Times, hozzátéve: „Az európai vezetők úgy tűnik, vonakodnak attól, hogy most megbüntessék Magyarországot, de egy ilyen lépést lehet, hogy komolyan kell majd venni egy bizonyos ponton".
Elértünk-e már ehhez a „bizonyos ponthoz”? Martin Schulz, az Európai Parlament szociáldemokrata elnöke szerint még nem. Hétfőn a németországi Passauban egy pódiumbeszélgetésen legalább is azt mondta, párbeszédet kell kezdeni mindazokkal, akik úgy gondolkodnak az EU-ról, mint Orbán. Arra, hogy „mikor fogy el Európa türelme Magyarországgal szemben, kiemelte, Orbán kifejezésre juttatja azt az Európában többséginek számító véleményt, hogy „az Európai Unió a nemzeti identitást helyettesíteni akarja egy európai kulturális amalgámmal”, ami ugyan tévedés, de ezt az érzést nagyon komolyan kell venni. Az így gondolkodó emberekkel keresni kell a párbeszéd lehetőségét, és nem szabad a „fejükre koppintani”, mert azzal „csak oda állítjuk őket, ahol számkivetettként állni szeretnének, az áldozatnak kijelölt sarokba”. Inkább „nyílt vitát kell kezdeni velük, hogy milyen kulturális önazonossággal rendelkeznek a nemzetek az egyesült Európában”.
Tényleg: hogyan szálljunk szembe a visszafelé haladó illiberális Európával? Hogyan beszélhetünk hihetően a nyitott, szabad, együttműködő és befogadó Európáról? Arról, hogy a liberális demokrácia nem a gyengeség szinonimája, miközben súlyosan elgyengült. Hogyan mondhatjuk ki, hogy a nemzeti egoizmus, a politikai dezintegráció, a populisták ajánlatai semmi jót nem ígérnek, ha nem tudunk helyettük egy új, mélyen integrálódott, virágzó földrészt ajánlani?
"Hiszünk benne, hogy ha van tó, lesz béka is." Miről akar itt beszélgetni, Herr Schulz? Az uniszónó brekegő békákról, akik mind népesebben karattyolnak a még száraz tó már nedves partján, vagy arról, hogy végre kiverik az ásót a magyar kormányfő kezéből is. Ha pedig nem érezzük elég erősnek a kormányfő tó-béka hasonlatát, akkor mondjunk erősebbet: láthatunk itt egy vak demokratát, aki a vesztőhelyre lépve kitapogatja a bárdot, aztán azon kezd el vitatkozni a hóhérral, elég éles-e a szerszám, s milyen fa a legjobb nyélnek.
