Utolsó személyes emlékem kissé szorongató. Ballagtam az Attila úton, ő állt az erkélyen, és barátságosan leintett: „Gyere föl majd!” – kiáltotta tölcsért formálva kezéből. Mire rászántam volna magam, halálhírét közölték a lapok. Jóindulatát azzal nyertem el, hogy a Népszavában írtam egyik könyvéről, s azt is elmondtam: jóllehet nincs benne semmi kunszt, tetszett.
Egyikben sincs kunszt. A hétköznapi emberek írója volt. Hosszú ideig osztozott a sorsukban, az ő életüket élte, hitelesen jelenítette meg dolgos hétköznapjaikat, gondolkodásmódjukat. Azt a csoportot, amelynek alighanem vezéregyénisége volt, „munkásírók” elnevezéssel tartja számon az irodalomtörténet-írás. Amikor 1942-ben megjelent az Ezüstkor című folyóirat, a Népszava körében alkotók kapcsolatba léptek a szerkesztőkkel. Apám íróasztalán sorakoztak kézirataik, amelyeket közlésre ajánlottak, mintegy szellemi szövetségesként, antifasiszta egységalkotásban reménykedve. Kettejük nevére, Govrik Elemérére és Friss Endréjére biztosan emlékezem, de a halomban talán ott rejtőzött Vészi Endre kézirata is. (Vészi kivételével ki emlékszik ezekre a fiatal baloldali írókra?) A közlésből semmi sem lett, az Ezüstkort is elsöpörték a folyvást szigorodó sajtótörvények.
Százéves volna. Viszonylag nagyon fiatalon jelentek meg első versei. Érezni lehetett rajtuk József Attila hatását. (Az idősebb írót rokonának érezte: az ő édesapja is szappanfőző munkás volt.) Szerencsés rokonság, hiszen segített meghaladni a mozgalmi költészet közhelyeit. A Népszavában mutatkozott be, de elismerést szerzett a Szép Szó – ez volt a befogadás pillanata – és a Nyugat körében is.
Éppen 80 éve jelent meg második verseskötete, az Ünneprontók, amelyről Lesznai Anna írt elismerő és felfedező méltatást. Negatívumként említette, hogy némelyik költeményben „prózai csikorgást” érzékelt, megsejtve, hogy a költőben ígéretes prózaíró adottságai rejlenek. Egyik műnemhez sem lett hűtlen, tudatosan igyekezett megszabadulni hibáitól, hogy simábban fogalmazza meg verseit, Illyés Gyula tanácsára még Négyesy László verstanát is megvásárolta. Honnan ismerhette volna az ifjú mérnök a magyar vershagyományt? Ám remek tanítómesterei, József Attila és Illyés intelmei nyomán egyre biztonságosabban bánt a szavakkal, melyek készséges szolgálói lettek szándékainak.
1941-ben hasonló ízlésű költőtársaival együtt szerepelt a Tollal és szerszámmal című antológiában, egy évvel később azonban már-már végzetes törést szenvedett ígéretes pályája: munkaszolgálatra rendelték, súlyos betegségtől sújtottan keveredett haza deportálásából, mely 1942-es szökésének következménye volt. Egy ideig tétován kereste az önkifejezés hiteles lehetőségét. „A közösség-vállalás, az állásfoglalás mindig is hajtóereje volt költészetének, de eddig hol bátortalanul, hol túlságosan is eltökélten kereste kifejezési lehetőségeit.” – írta róla Vas István, s e jellemzést azzal egészítette ki, hogy a hatvanas években következett fordulat Vészi pályáján. A Jövő teleim emléke (1972), de kivált a Farsangi királyban ért költői pályája zenitjére. „Tartós és nemes anyagokkal dolgozott.” – jellemezte Lator László. „[…] a térben és időben sokfelé terjeszkedő költői világ akár zengzetes, színpadias hangzatokat is előcsalhatna. Van is Vészi Endre lírájában valami pátosz. De mindig idejében visszafogja, hátravonja, elfedi valamivel. Iróniával, öngúnnyal, groteszk képekkel, a kitűnő prózaíró józanságával. Mert viszolygott az »aranyfüst szavaktól«, a »szétrezgő kántorhang baritonjától«”. Hétköznapi, egyszerű volt, mint az élet. Le kellene venni könyveit a száműzetést jelentő legfelső polcról, hogy életünkre és önmagunkra ismerhessünk.
Az írót nem feltétlenül az jellemzi, miről ír. Vészi Endre esetében azonban témái is fogódzót adnak életműve értékeléséhez. Távol állt tőle például a szociológia, műveiből mégis hiánytalanul bontakozik ki kora egyik társadalmi rétegének szemlélete és életmódja. A „munkásíró” minősítés szinte mindegyik alkotására érvényes. Megértéssel, szeretettel hajolt a helyüket keresők, a körülmények által sújtottak fölé, azonosult velük, belülről ábrázolta gondjaikat, életük bakugrásait. Sokszor olyan érzésünk támad, mintha noszogatná őket, válasszák a jobbik lehetőséget. Rokonukként mozgott közöttük, hiszen ő is megtapasztalta a szenvedést. Fanyar iróniája mögül minduntalan kivillan a kisemberek iránt érzett szeretete és megbecsülése, s amint tudjuk, a szeretet hatalmasabb mindennél.