Az igazán vérmes reménykedők hat pontról álmodoztak, meg persze az oroszországi tornára való kvalifikációról. Persze, szép dolog az optimizmus, mégis joggal feltételezzük: aki azt hitte, hogy az Európa-bajnoki sikerek után a Bernd Storck vezette válogatott majd szépen Tórshavntól Lisszabonig végigveri a selejtezőcsoport tagjait, annál az a bizonyos mámoros éjjel még nem ért véget. Vagy legalábbis örök álmodozó.
Végigszaladva az eddigieken, teljesen felesleges azt számolgatni, hogy mink van, vagy éppen mi hiányzik. Ami történt, megtörtént, labdarúgásban viszonylag ritkán osztanak utólag pontokat. Hiszen megtanultuk már. Nyilvánvaló, hogy a Feröeren hagyott pontokkal, s a Svájc elleni végjáték szerencsésebb alakulása után legalább egy egységgel gazdagodó Geráék jobban állnának, mint most, egy döntetlen, egy vereség és egy siker után, valamit azonban nem szabad elvitatni: ez a válogatott vitán felül szintet lépett a német szemléletű szakemberek szerepvállalása óta. A fejlődés megkérdőjelezhetetlen – s ez mostanra több mint optimista kijelentés.
A magyar válogatott ma már nem „outsider”, de mégsem topfavorit gárda szintjén áll a nemzetközi megítélés szerint. Ezért a csapatért megmozdulnak az NB I-es idényeket „végigalvó” magyar futballdrukkerek, megannyi példa szerint zászlót, sálat ragadnak a fociért egyébként nem lelkesedők is. Talán mert ez a társaság nem verhetetlen, ugyanakkor nem is adja könnyen a bőrét – ennél többet, kevesebbet aligha kívánhatnánk a kedvencektől.
