Szinte bárki bármit mond, nem hihető el egy az egyben, keresni kell a mögöttest, a II. Edward előadásában, a Budapest Music Centerben. Nyíltszíni köpés, lehugyozás is van, ami akár szíven ütőbb lehet, mint egy tőrdöfés, mert vaskosan nyers gesztus. Látjuk például a köpés valóságosságát, és arcon való landolását. Lehet azt mondani, hogy fúj, ez undorító. De az is akar lenni. Alföldi Róbert Marlowe darabján keresztül meg akarja mutatni a világ hányingerkeltő voltát. Azt, hogy szinte lehetetlen létezni benne.
Jó, jó, tudjuk, hogy gyakran ezt teszi. Már rendezői pályafutásának elején is ezt mutatta, A velencei kalmárban, de azért abban még köntörfalazó, elegáns urak úgy tettek, mintha legalább adnának a látszatra. Most már látszat sincs. Már a vér attraktív látványa sem fontos, mint amikor a Macbethben össze vörös festékezte az azóta gazdasági okokra hivatkozva meggyilkolt Budapesti Kamara Tivoli Színházát. Alföldi most szikárabban tálalja az elaljasodás folyamatát. Górcső alá veszi a hatalom torzító voltát, pusztító hatását, valósággal kinagyítja számunkra a rémséges folyamatot.
Ehhez csaknem üres színpadot használ, néhány kijárattal, bejárattal, a gyász fekete színével. Tihanyi Ildi díszlete olyan, mint egy megemelt demonstrációs tér, ahol elénk tárják, hogy az ember szinte reménytelenül sátánfajzat. A pódium közepén helyezkedik el három muzsikus, Szűcs Péter klarinétos, Zétényi Tamás csellós, körbe fogják Lengyel Zoltánt, aki orgonán játszik. Időnként bekapcsolódnak a színjátékba is, néhány mondattal, vagy csak mimikával, véleményezik a történteket, és a szereplők is olykor odaszólnak nekik, hogy hagyják abba a zenét, vagy játsszanak. Akár arra is utasítást adnak, ha éppen megöltek valakit, hogy szomorú legyen a hangvétel. Néha édeskésen hamis dallamok, máskor kemény, disszonáns akkordok törnek elő a hangszerekből, hol még hangsúlyosabbá téve a cselekményt, hol hangulatában ellene hatva.
II. Edward a történelemkönyvek szerint sem volt jeles uralkodó, totálisan szétzilálódott regnálása idején az ország. Nem volt titok az sem, hogy meleg. Az előadásban láthatjuk, ahogy bátran, sőt akár provokatív pökhendiséggel vállalja ilyen irányú hajlamát. Fekete Ernő karizmatikusan játszik egy közel sem karizmatikus királyt. Illetve tán éppen a magánéletében tud markáns lenni, Fekete egyértelművé teszi, hogy tényleg rajong Gavestonért és tűzön-vízen keresztülmenne érte. Bár olykor kénytelen elengedni a kezét, mert a főurak ádázul támadják.
Böki a szemüket persze a nyílt homoszexualitás is, de az még jobban, hogy Gaveston kegyenc módjára részesül a hatalomból. Patkós Márton feltörekvő nyikhajnak játssza, akin amúgy van is mit utálni. És mégis, mintha az egész darabban köztük lenne a legőszintébb emberi kapcsolat, mert ez már egy annyira eldurvult világ. Itt már érdek mozgat érdeket. És, ha létre is jönnek érdekközösségek, azok is időlegesek, hamarosan atomjaira hullnak, mert már minden atomjaira hullik. Szinte nézéssel is ölni lehet, de persze más is bőven rendelkezésre áll.
Még játéktankok is benyomulnak a színre, jelezve, hogy az egész gyilkolászásban van valami infantilis, mint amikor rosszcsont kölykök megveszekedetten lődöznek egymásra a játékpisztolyaikkal, vagy éppen számítógépes játékon folyik az ádáz, végeérhetetlen puffogtatás. Ahol persze lazán jöhet az egyik hulla a másik után, könnyedén túl lehet rajtuk lépni, különösebb megrendülés nélkül. Ahogy Edward is túllép azon, hogy Gavestont is elteszik az élők sorából. Jut helyette más szerető, a Medveczky Balázs által alakított másik fickó piros selyem kezes-lábasban, meztelen mellkassal vonzerőt gyakorol a királyra. Kettőjükről már nem nagyon állítanám, hogy szeretik egymást. Ez már rémült kapaszkodás a másikba, a vérzivatarban. És persze ők is eltűnnek majd a süllyesztőben.
Ebben már a Radnay Csilla által megformált Izabella is hathatósan közreműködik. A saját férje ellen is fordul. Nem tudom, hogy valaha szerette-e. Radnay olyan megkérgesedett nőt játszik, akihez képest a mesebeli Hókirálynő maga az olvadékony érzelem. Ez egy dermesztő jégvilág. Már az se nagyon érthető, minek is bárkinek a hatalom benne, mert akihez időlegesen kerül, annak sem okoz örömet. Működik az elvadult mechanizmus a hatalomért, ami már senkinek nem jó, mindenkire csak bajt hoz.
A püspök szerepében Jordán Tamás
Makranczi Zalán Mortimerje a főkolompos. Az sem kizárt, hogy meglennének a képességei egy viszonylag normális politizáláshoz, de ő is totálisan elvadul és elvakul, felbújt mindenkit, aki körülötte van, így aztán kő kövön nem marad, ő t is kiiktatják az élők sorából. Jordán Tamás álszent püspök, akinek a szeme sem áll jól, ott ármánykodik, ahol csak tud. Szatory Dávid Kentje a tutyimutyiság szobra. Fábián Szabolcs, Gyabronka József, Mihályfi Balázs több szerepben kegyetlenkednek, és persze az általuk alakított figuráknak is mások ellátják a baját.
Végül már szinte csak a tizenhat éves III. Edward marad, aki rájön arra, mit művelt az anyja az apjával, és őt is elpateroltatja. Fiatal kora dacára hamar átlát a szitán. És mintha némi józan esze is lenne. Még nem fertőződött meg a hatalomkórral. Hogy aztán van-e kigyógyulás ebből az általánossá vált fertőzéshalmazból, az persze kérdés.
III. Edward kicsit felénk fordul, néz minket, mi is nézzük őt. Tiszta a tekintete. Tán kicsit bízunk egymásban. Tán tudjuk, hogy a fantazmagóriák birodalmába tartozik, de esetleg mégis bízni igyekszünk abban, hogy ennek a totális fertőzésnek csak akad ellenszere.
