Az olasz származású Eugenio Barba, aki idén ünnepeli nyolcvanadik születésnapját, több mint ötven éve alapította meg saját társulatát, az Odin Színházat, amelyet egy dániai kisváros, Holstebro fogadott be. A kisvárosban néhány mezőgazdasági épületből színházi központot alakítottak ki. A társulat nagyon sokat utazott, Latin-Amerikában megismerkedtek a helyi közösségek kultúrájával, utcákon, tereken játszottak.
Könyveket adnak ki, oktatófilmeket gyártanak, workshopokat rendeznek. Többször vendégszerepeltek Magyarországon, tavaly egy nagyobb szünet után a Nemzetiben játszották a MITEM Fesztiválon, a The chronic life című előadásukat. A rendezőnek a Hamu és gyémánt országa című kötete magyarul is megjelent.
Most legújabb előadásukat a The Tree (A Fa) című produkciót hozták el a fővárosi Nemzeti Színházba, amelyet a teátrum ősbemutatóként hirdet. Eugenio Barba színházi anyanyelvéhez tartozik a szertartás, a rituálé. Amikor kiscsoportokban személyesen bekíséri a rendező a nézőket az űrhajószerű egészen különleges díszletbe, mindenkinek megmutatja a helyét, az már önmagában felfogható egy szertartásnak, rituálénak. Még az előadás előtt összezár bennünket, pillanatok alatt közösséggé válunk.
Eugenio Barba egyébként az előadás előtt egyfajta ráhangolásként mesélt is a saját színház eszményéről és a produkcióról is, arról miként is jött létre. Elmondta, hogy három történetet láthatunk, amelyek párhuzamosan egymásba fonódva jelennek meg színpadon. Valamennyi történet alapvetően egy valós hírhez kapcsolódik, de a rendező és a társulat ezt tovább gondolta, s saját színházi nyelvén jelenítette meg.
Az egyik történetben, a szír sivatagban két Yazidi-szerzetes elültet egy körtefát, hogy visszacsalogassák az eltűnt madarakat. Egy másik történet főszereplője pedig egy anya, aki egy tökbe rejtve lánya fejét tartja. Aztán egy európai hadvezér elmagyarázza egy afrikainak, hogy miért szükségesek az etnikai tisztogatások. „ A háborúnak arca van, és neked barátságot kell kötnöd vele. A háború és a terror a barátaid. Ha nem, akkor az ellenségeiddé válnak, akitől rettegned kell” - magyarázza ars poeticáját.
Az előadásban, amelyet különböző nyelveken játszanak magyar felirat, vagy tolmácsolás nélkül, mint Eugenio Barba korábbi előadásaiban, itt is óriási szerepet kap a zene és a tánc. Egyfajta érzéki, emocionális színház részesei lehetünk, miközben kegyetlen háborúba csöppenünk. Az afrikai hadvezér gyerekhadserege gyilkosságokat követ el. A körtefán lévő bábok fejét is durván levágják a színpadon, miközben minket nézőket is egy lepellel vonnak be, amiből csak a fejünk látszik ki. Átélhetjük, hogy velünk is bármikor megtörténhet ez.
Eugenio Barba mindezt finoman, egyszerű eszközzel érzékelteti. Szerencsére aztán a lepel lekerül rólunk, s megmenekülünk. De az Odin Színház nemzetközi társulata tagjainak egészen érzéki és magával ragadó játékától, azt hiszem sokáig nem szabadul az, aki részese volt ennek az összművészeti, nagyon is sajátos színházi szertartásnak. A hírek szerint az együttes hamarosan a wroclawi színházi olimpián játssza az új darabot.
A Valerij Fokin által szintén a Nemzeti Színházban rendezett előadásban nem a madarak a főszereplők, hanem egy krokodil. Fokin nem a saját társulatával dolgozott, hanem a budapesti Nemzeti Színház színészeivel. Velrij Fokin, a szentpétervári Alekszandrinszkij Színház művészeti igazgatója szintén nem ismeretlen a magyar fővárosban, hiszen több előadása is látható volt a MITEM Fesztiválon. Fokin egyébként a moszkvai Mejerhold Kortárs Művészeti Központ alapítója is, s előadásaiban, mint a mostani A krokodilus című Dosztojevszkij-adaptációban is, szívesen használja is Mejerhold erősen formalista eszközeit és formanyelvét.
Az előadás első percei nem is szólnak másról, mint a látványról. Egy markoló egy hatalmas krokodilt emel ki hosszasan, több percen át. Szerencsére a Nemzeti színpadtechnikája állja a próbát. Dosztojevszkij története egy valós eseményből táplálkozik, e szerint egy német zoológus 1864-ben Szentpéterváron egy élő krokodilt mutogatott a közönségnek. Csakhogy Dosztojevszkij aztán elrugaszkodott a valóságtól és a kisregényében azt írta meg, hogy a szentpétervári csinovnyikot, Ivan Matvejevicset a hatalmas krokodil váratlanul lenyeli. Fokin pedig egy mai abszurdot vizionál ebből az egészből. Mai, modern, vizuális eszközökkel. Vetít, maszkokat ad a színészekre, nagyon széles vizuális skálán játszik.
Közben persze erős társadalomkritikát fogalmaz meg: jól megmutatja, hogy ma csak a pénz és a hatalom számít, semmi több. A krokodilba zárt csinovnyik, aki nem hal meg, sőt a krokodilban új életre kel, igazi sztárrá válik, legalábbis egy röpke időre. A tiszteletére rendezett estélyen, férfiak, nők krokodil maszkban mulatnak. Aztán persze végül minden visszabillen a helyére, s amikor a csinovnyik kimászik a krokodil belsejéből csapzottan, büdös krokodilszagúan, újra visszaváltozik azzá a kisemberré, ami volt.
A csoda eddig tartott. Horváth Lajos Ottó, Tóth Auguszta, Kristán Attila, Szűcs Nelli, Söptei Andrea, Szarvas József, Blaskó Péter és Olt Tamás mindent megtesznek, de csak néha sikerül főszereplővé válniuk. Az előadás nagy részében a vizuális gépezet felfalja őket, csakúgy, mint a csinovnyikot a krokodil.