A csoda megtörtént: az új parlament elkészült. A vállalkozók és az összes érdekelt felek megelégelték a hasznot, lemondtak a további profitról és azt mondották, hogy a mű kész. Pontot tettek oda, ahova munka közben értek és befejezettnek nyilvánították az épületet. Megelégelték azt, amit tizenöt esztendőn át szereztek, s nagy kegyesen lemondottak arról, hogy öt vagy tíz esztendőn át dolgozva, még néhány százezer forinttal gyarapítsák a hasznot.
Csak rajtok múlott, hogy beláthatatlan időkig kihúzzák az építkezést. Merthogy a munkával senki se törődött, s az egész építkezés néhány nagystílű vállalkozóra és ezeknek érdektársaira volt bízva, azt azok a szabálytalanságok mutatják, amelyeket csak most, az épület befejezése után vettek észre, köszönet tehát a vállalkozóknak, kiknek szépen tejelt a parlament.
Köszönet nekik a nagylelkűségért, hogy lemondottak a fejőstehén további használatáról, s ez a lemondás méltán vehető csodaszámba. A magyar közéletben batárt jelző oszlopnak tekinthetnők ezt a jelenséget, mert ez az első eset, hogy a korrupczió megelégelte a maga üzelmeit. De jól szemügyre véve a tizenöt milliós épületet, azt kell mondanunk, hogy a középületben csak topográfiái változás állott be. Csak a hely, csak a színtér változott, egyebekben azonban minden a régiben maradt, sőt az új parlament maga a kőbe vésett bizonysága annak, hogy itt minden a régiben akar és fog maradni.
Kaszinót építettek a Duna partjára. Kaszinót és nem komoly munkálkodásra való parlamentet. Kaszinónak rendezték be, ahol a léhaság, tétlenség, henyélés kellemes otthonra talál. A léhaság, henyélés és tétlenség számára gondoskodtak itt megfelelő helyekről, s míg erről gondoskodtak, egészen figyelmen kívül hagyták, hogy tulajdonképpen azokról is kellene gondoskodni, kik az ország dolgaival akarnak majd foglalatoskodni. A munkának soványan és fösvényen mérték a helyet, s azt is, amit juttattak neki, kényelmetlen és kellemetlen. Az óriási palota javarészben nem áll egyébből, mint étkező-helyiségekből, dohányzókból, rengeteg bosszú és rengeteg tágas folyosókból. Minek is volna ez másként? A magyar politika régen kiszorult a parlament tanácskozó-terméből a folyosókra és az eldugott csarnokokba. Itt tárgyalják, itt intézik el egymás között a legfontosabb ügyeket. Ezeknek a helyiségeknek kell tehát fényeseknek és tágasaknak lenni. A tanácskozási terem rendszerint kong az ürességtől. Ez tehát akármilyen lehet.
S a nyilvánosság? Törvények biztosítják a magyar parlamenti ülések nyilvánosságát. Az új parlament ezen a nyilvánosságon is túltette magát. Karzata alig van, amelyen a hallgatóság helyet foglalna, s az újságírók részére fenntartott helyek is akkorák, hogy az újságíró, aki pedig szintén a nyilvánosságot képviseli, mindenütt szívesebben fog tartózkodni, mint azon a helyen, amelyet számára kijelöltek.
Ez a parlament nem akarta, kerülte, sőt egyenesen lehetetlenné tette a nagy nyilvánosság megjelenését a parlamentben. Értjük a czélját, értjük a szándékát. Akik irtóznak attól, hogy a nép igaz képviselői megjelenjenek a parlamentben, azok csak következetesek önmagukhoz, ha kitiltják, kizárják onnan azt a népet, melynek képviselői előtt is bezárják az ajtókat. A kaszinói tagok egymás közölt akarnak maradni. Mi köze a nyilvánosságnak a kaszinói tereferékhez, az üzletekhez, a paktumokhoz. Az óvatos, piszkos kezű szakács elreteszeli a konyhát a kíváncsi szemek elől, hogy meg ne undorodjanak a főztjétől.
Népszava 1902. október 9.
