Nem azért kell lemondatni Orbán Viktort, mert a népszavazás elbukott; nem azért kell eltávolítani a hatalom éléről Orbán Viktort, mert feleslegesen költött milliárdokat, ráadásul a mi milliárdjainkat egy értelmetlen referendumra; nem azért kell a kormányfőt elküldeni, mert gyűlöletet keltett az országban. Ezekre még mind azt lehet mondani: egy ostoba, de persze elfogadhatatlan, megbocsáthatatlan kampány elemei voltak. Orbánnak azért nincs helye a hatalomban, mert törvénytelenségre buzdít, tudatosan veszi semmibe a jogszabályokat, miniszterelnökként olyan országgá akarja tenni Magyarországot, ahol azt a szabályt tarja csak be, amit akar, de még a saját maga által gyártatott törvényekre is fittyet hány.
Orbánról eddig sem hittük, hogy demokrata, de hittük, hogy csak bizonyos határok között mozog. Jó, tologatja ezeket a határokat, pontosan úgy, ahogy mindig is tette, de azért egy ponton túl nem terjeszkedik. Amióta ő vezeti az országot, uralkodóvá tette a maffiamódszereket, ezek sem voltak soha ízlésesek, de legalább arra ügyelt, hogy fenntartsa a törvényesség látszatát. Vagy ha nem tudta, hát alkottatott egyet az országgyűlésével, s ha döntései eladhatóvá nem is váltak általa, de nem billentette látványosan fenékbe a paragrafusokat.
Most ezt tette. És ezzel egy újabb határt lépett át, testközelbe emelve a putyini, vagy erdogani megoldásokat. Orbán vasárnap este, a teljesen nyilvánvalóan elbukott népszavazás után kiállt a nyilvánosság elé és győzelmet hazudott az emberek szemébe. Ami, ismétlem, még mindig beleférne egy – ilyen – politikus filozófiájába, a folytatás azonban már semmiképp. Az már semmiképp, amikor arról beszél, hogy a magyar emberek felhatalmazták őt az alkotmány módosítására és ő ennek meg is fog felelni; néhány napon belül leteszi az országgyűlés asztalára azt a javaslatot, ami a népszavazásból következik. És ott állt mögötte a sok sötétbe borult Fidesz vezető, hol mosolyogva, hol tapsolva, épp, úgy ahogy egy diktátor szolgahada szokott. Mindenki adta, adja hozzá az arcát, s az ember csak reménykedni tud, hogy azért ott legbelül éreznek valami mellkasi nyomást, hogy ez még sincs így rendben. Hogy csak akad közöttük egy olyan, aki legalább a tükörbe nézve azt mondja: túlmentem a szervilizmus minden határán.
De ez csak illúzió.
Ahhoz valóban meg kell buknia Orbán Viktornak, hogy előjöjjenek a fényre a másként gondolkodók, akik egyszer majd azt fogják vallani a nyilvánosság előtt: ők nem ezt akarták, ők szóltak, ők ellenálltak, de a rendszer elnyomta, bedarálta őket. Ettől azonban még messze vagyunk. Most még valamennyien asszisztálnak a hazug játszmához, részesei a törvénytelenségeknek és haszonélvezői a hatalomnak. Vajon várhatunk-e igazi tiszteletet, legalább az emberek iránt, akikre oly gyakran hivatkoznak, ha a legpimaszabb módon csapják be őket. Várhatunk-e tisztulást egy olyan rendszertől, ahol a vezető egy csoportképet maga mögé állítva közli a tévékamerák előtt: őt bizony nem érdeklik a saját törvényei sem. Hiszen Orbán ezt mondta, még ha mást is hallottunk tőle. Ezt a törvényt ugyanis ő alkotta, ő alkottatta; ő döntött úgy, ilyen szabályok mellett lehet Magyarországon népszavazást tartani. Pont azért találta ki így, hogy az ellenzék ne tudja vele szemben használni a saját fegyverét (2008), csak akkor és csak abban a kérdésben lehessen a népszavazást tartani, amit ő engedélyez. Azért emelte ily magasra az érvényességi küszöböt, mert akkor még nem gondolta: ő maga akar újra ezzel a fegyverrel élni. És azt hitte, képes lesz megmozgatni négymillió embert, kerül amibe kerül. Végül is nem az ő pénze, a költségvetési zsák, számára, feneketlen, annyit vesz ki belőle, amennyit akar. Övé a média immár kilencvenöt százaléka, kezében vannak az önkormányzatok, állami cégek és az igazodni kénytelen privát vállalkozások; ennyinek elégnek kell lennie, hogy a szavazóképes lakosság felét odakényszerítse a választási urnákhoz.
Nem volt elég. Úgy tűnik még nem uralkodott el annyira félelem ebben az országban, hogy a többség elhiggye, következménye lesz annak, ha ellenáll Orbánnak. Pedig az út, sajnos, erre vezet. Ha egy ország vezetője eljut odáig, hogy látványosan és egyértelműen hátat fordít a demokráciának; ha egy ország vezetője az illiberális jelző mellől már a demokráciát is kiiktatja; ha egy ország vezetője odáig jut saját hatalmi mámorában, hogy elhiszi: senki nem látja meztelenségét - nos, annak az országnak a vezetője már elindult a legrosszabb irányba; a sötét bosszú szállja meg az agyát.
Orbán Viktor valahol itt tart. Itt tart, ha van képe kiállni a nyilvánosság elé és egy szóval meg nem említeni, hogy az, amit akart, nem sikerült. Itt tart, ha ehhez a hazug performanszhoz asszisztál a komplett Fidesz vezetés és Fidesz média. Vagyis a bajok most kezdődnek igazán: van egy miniszterelnökünk, aki eddig törvényeket gyártatott, hogy legálisnak látszódjon, mostantól viszont csak alattvalókat lát, akiknek nem a jogszabályok, hanem csak az ő szava a fontos. És ha eszerint élnek, léteznek, akkor akár helikopterrel is közlekedhetnek. Mert: magasról le van tojva mindenki.
