Az európai uniós tagságról tartott brit népszavazás – népszerű nevén a Brexit – egyik tapasztalata az volt, hogy a választók úgy érezték, nem voltak tisztában a döntés következményeivel, a kampányban nem kaptak világos és egyértelmű tájékoztatást arról, hogy mivel is jár az „in” és az „out”. Nem lehet véletlen, hogy a világ egyik vezető pénzügyi központjának tekinthető London a tagság fenntartására számított, míg azok a csoportok, amelyek közvetlenül nem érezték az európai tagság előnyeit és „bedőltek” a populista kampányfogásoknak, az elszakadásra szavaztak.
A népszavazás veszélyes műfaj, hiszen látszólag nem pártokra és politikai arcokra szavazunk, hanem egy egész ország sorsát meghatározó ügyről, ezért megtehetnék a politikai erők, hogy bíznak a társadalom ítélőképességében és nem folytatnak olyan erőteljes kampányt, mint egy országgyűlési választás esetében.
Magyarországon azonban más a helyzet. A Fidesz hatalmas, minden régióra és rétegre kiterjedő erőfeszítéseket tett azért, hogy belesulykolja az emberekbe, hogyan is döntsenek.
De mi történik majd október 2-ika után? A választóknak meglehetősen körmönfontan feltett kérdésből kimaradt az az egyszerű tény, miszerint összesen 1500 „nem-magyar” betelepítéséről volna szó, de annak is van esélye, hogy ha nemmel szavazunk, Magyarországnak esetleg büntetést kell fizetnie, amiért nem működik együtt az Európai Unió más tagállamaival (kerülöm a „Brüsszel” szót, ami ma már szinte ellenségképpé vált a magyar nyelvezetben). Igen, megüzenjük Brüsszelnek, a miniszterelnök majd nyilván elmondja mindenkinek, akiről azt gondolja, hogy illet, hogy a magyar nép immáron nem kér a kvótarendszerből.
De ez csak a dolog egyik fele. A másik, a fontosabb, a belpolitikai üzenet lesz, amiből kiderül, hogy választók támogatják a Fideszt, ha pedig a népszavazáson döntő többségben lesznek a „nem” szavazatok, az azt jelenti, hogy a Fidesz jól politizál, társadalmi támogatottsága növekszik, az ingadozók pedig, mint tudjuk, szeretnek a győztesekhez húzni.
További tanulság lesz, hogy 2018-ban ugyanilyen kemény kampányt kell folytatni, minden utcasarokra táblákat kell állítani, még erőteljesebben kell fogni az önkormányzatokat, ha lehet, be kell vonni ismert arcokat, hivatkozni kell különböző ismeretlen külföldi tekintélyekre, más szóval a „meggyőző” erő jelszavait kell minden fórumon hangsúlyozni.
Arról persze szó sincs, hogy elhagynánk az Európai Uniót, Orbán az elmúlt két évben megtanulta, hogy nem kell tartani sem az Európai Bizottságtól, sem az Európai Parlamenttől, már nem ijedt kisfiúként száll szembe velük, mint tette azt annak idején, a médiatörvény fölött rendezett emlékezetes vitában, nem, erről már szó sincs.
Tudja, hogy Magyarországnak nagy szüksége van a sokat szidott brüsszeli bürokratákra, akik jóváhagyják a hatalmas támogatásokat, és azt is tudja, hogy az Európai Unió sem szeretné, ha egy újabb tagállam kockáztatná meg a távozást. Ez utóbbi már csak azért sem lehet komoly törekvés, hiszen a mi gazdaságunk az uniós pénzek és az uniós államok befektetései nélkül nem állna meg a lábán.
Hát körülbelül így nézünk majd ki.
Nálunk senki sem tudja jobban, milyen a balsors – mondta Áder János augusztus 20-án. Ő csak tudja.
