A borzadály, az abszurd képtelenség és a gyengédség, ott van együtt a sajtófotó nagydíjasának, Warren Richardsonnak a munkáján. Pengés szögesdróton, magyar-szerb határon, Röszkénél vágott lyukon, sötétedéskor alvó csecsemőt hátánál gyengéden fogva nyújt át a segítő kéz, a már a szögesdrót túloldalán lévő apának. Látjuk a férfi nyílt, hálás tekintetét, de a segítő arcát nem, azt se tudjuk, hogy nő vagy férfi, két készséges keze a segítség, a gyengédség, a bátorság szimbólumává válik. A kép pedig sok tekintetben a modernkori barbárság jelképévé. Szemléletes, ordító felkiáltójellé, hogyan lehetséges az, hogy egy kisdedet, egy minden tekintetben ártatlan, tökéletesen védtelen emberpalántát otromba szögesdróton, titokban kelljen átbújtatni? Ez abszurdum, ez botrány, a fantazmagóriák világába kellene, hogy tartozzon, miközben tudjuk, hogy ez a mindennapi rögvaló.
A képek emberarcot adnak a menekültáradatnak. Tömegeket könnyű gyűlölni, ahogy gyűlöletet kelteni irántuk is az. De aki ezt a kiszolgáltatott apát, a védtelen, de féltve óvott csecsemővel utálni tudja, az valószínűleg már nem nevezhető embernek.
Persze lehet struccként homokba dugni a fejünket. Igyekezni nem tudomásul venni azt, milyen hideglelős dolgok folynak körülöttünk. A rendezők talán nem véletlenül rakták viszonylag közel a nagydíjas fotóhoz a természet kategória I. díjas felvételét, ami súlyos zivatarfelhőt ábrázol Sydneyben, a Bondi Beach fölött, Rohan Kelly munkája. Ez a felhő is annak az időjárási frontnak a része volt, mely óriási vihart hozott, pusztító széllel, kiadós esővel és golflabda nagyságú jégdarabokkal. A zivatarfelhő a felhőzet alsó részén jelenik meg, szerkezete emeletes, a felhőalap sötét, örvénylő. Úgy néz ki, mint egy azon nyomban pusztító, végzetes cunami, ami mindent és mindenkit elsöpör.
Mi látjuk ezt az iszonytatónak tűnő fenyegetettséget, de még többen a legnagyobb nyugalommal fekszenek a homokban és napoznak. A kompozíció közepén egy mutatósan lesült, csinos nő annyira nem észlel semmit a pillanatokon belül megérkező égszakadás és földindulásból, hogy békésen elterülve saját magát szelfizi. Ez a tébolyító farkasvakság!!! Totálisan kizárja a külvilágot. Elmerül az egójában, és más nem érdekli. Pedig ennek pillanatokon belül ő is, akár a szó szoros értelmében, igencsak megissza a levét. És persze ez a bődületes farkasvakság is jelképessé válik, hiszen a struccpolitika ugyancsak világjelenség.
De a tárlaton a bevándorlás tematikától nem lehet szabadulni. És ez persze összefügg a háborús helyzettel. Abd Dolman sorozatától nem tudok szabadulni. Az egyik képen sebesült kislány néz bele a kamerába, szelíden, de mégis vádlón, fájdalmas arckifejezéssel, melyről leolvasható a döbbenet, hogy mi a fene ez, miért történik ez a temérdek iszonyat?! A sorozatban van egy kép, amiről, amikor először meglátom, hirtelen elkapom a fejem, majd hosszan nézem, sőt vissza is megyek hozzá.
Kórházban lehetünk, apja ölében fekszik egy tízéves forma csurig véres, halott kislány. Az apa a lezárt szemébe néz, de olyan áthatóan, mintha igen komoly mondandója lenne. És nyilván van is. Valószínűleg magában beszél, de mégis hozzá. Végtelenül intim pillanat, nem is tudom szabad-e ilyet fotózni, mi lenne, ha felnézne, és meglátná a kamerát? De valószínűleg beláthatatlanul hosszú ideig nem néz fel. Nekik ott kettőjüknek némán is rengeteg mondanivalójuk van egymásnak.
Jó néhány fájdalmas szépségű kép van. Köztük tán a leggyönyörűbbek Nancy Borowick fotói Élet a halál közelében címmel. A szülei, Laurel és Howie Borowick 34 éve tartó házasságának utolsó éve a rák elleni közös küzdelem jegyében telt. Úgy döntöttek, hogy életük utolsó hónapjaiban új élményeket szereznek ahelyett, hogy megadnák magukat a nehézségeknek. Howie 2013. december 7-én halt meg, Laurie 2014. december 6-án.
A fotós megörökítette szülei életének végső szakaszát. Elképesztő, ahogy például közösen ülnek kemoterápián, és miközben csöpög beléjük az infúzió, olyan átszellemülten néznek, hogy lerí róluk, boldogok attól, hogy itt is együtt lehetnek. De van olyan kép is, amin félmeztelenül, kopaszon, olyan szorosan összeölelkezve látjuk őket, mintha ennek az ölelésnek soha, de soha nem lenne vége. De aztán látunk nyitott koporsós temetésen búcsút és gyászolókat is. És bár majdnem pontosan egy év különbséggel haltak meg, róluk akár hihetjük, hogy mint Rómeó és Júlia, a halálban is egyesültek.
A World Press Photo kísérő kiállítása a díszteremben, Emberár - A modern népvándorlás szemtanúi címmel látható. A magyar származású Joseph Pulitzer által alapított Pulitzer-díj százéves történetében először magyar fotósok is megkapták New Yorkban a szakma talán legfontosabb elismerését. Balogh László és Szabó Bernadett , a Reuters két hazai fotóriportere a menekültválságról készített döbbenetes képeikkel kerültek hírfotó kategóriában a győztes Reuter csapatába.
Szabónak például lúdbőröztető az a képe, amin gyerekek és anya szinte egymás hegyén-hátán igyekeznek átbújni a szögesdrót alatt, ami mögött még ott áll az apa, tán éppen azzal a takaróval a kezében, amit most vett le a kiskölyökről. És persze erős mementó Baloghnak az a felvétele, melyen menekült szülők, csecsemőjükkel együtt, kétségbeesetten vetik magukat a vonatsínekre, miközben rendőrök akarják őket eltávolítani onnan.
Visszaértünk a kiindulópontunkhoz, hogy ennek, és ehhez hasonlóknak nem lenne szabad megtörténniük . De ez az igencsak emlékezetes tárlat, sok-sok képtelenséget fogalmaz riasztóan felejthetetlen képpé.
