- A film szokatlan módszerrel készült. Mi a lényege?
- Nem annyira szokatlan. Ha lehet, mindig olyan emberekkel dolgozom, akikkel a legjobban ismerjük egymást és ugyanazt gondoljuk a világról. Már a legelejétől fogva közösen találjuk ki, amiről beszélni akarunk.
Nincsenek felesleges szkanderezések, s főként nincsenek értékrendbeli különbségek. Így alakult most is. 2015 tavaszán, amikor elkezdtük a munkát, megnéztük, mi a közös nevező az életünkben, miről van mindannyiunknak mondanivalója.
Mivel a társaságból többen is kicsi gyerekes szülők vagyunk, elsődlegesen buktak elő a gyereknevelés problémái, a szülők konfliktusai a gyereknevelés miatt. Ehhez jöttek a párkapcsolati konfliktusok és viszonyok.
- Először az azonos című színielőadás született meg így, amiből a filmet forgatták. Miért a legszemélyesebb kérdésekből indultak el?
- Hogy arról beszéljünk, amiről valójában szól az életünk, s ne arról, amiről azt hisszük, hogy ennél fontosabb, mert a médiákon keresztül az ömlik be a tudatunkba, árasztja el a lakásunkat. Ne higgyük el, hogy bármi is fontosabb lehet azoknál, akiket szeretünk. Nem. A legfontosabb a saját feleségünk, a férjünk, a gyerekeink, szüleink, testvéreink, a barátaink. Minden egyéb másodlagos, a nagy absztrakt társadalmi témák, amelyek a médián keresztül zúdulnak ránk, másodlagosak. Amikor nekifogtunk, hogy meghatározzunk, miről legyen szó a darabban, a legfontosabb feltétel az volt, hogy a hétköznapokról beszéljünk, amelyek meghatározzák az életünket, amelyekhez személyesen kötődünk, arról, ami óráról órára, napról napra történik velünk. Ezen kívül minden más éppen csak beszűrődik, például az elmenés-itthon maradás kérdése.
- A film eddig meghódította Karlovy Varyt, elnyerte a fődíjat, szerette a közönség, lelkes kritikák jelentek meg róla a külföldi sajtóban. És meghódította a miskolci fesztivál közönségét, ahol valóságos tapsorkánban fogadta a bemutatón, s elnyerte a közönségdíjat is. Mintha hiánycikk lenne az igazi személyesség.
- A személyesből indulva az volt a célunk, hogy terjesszük ki, tegyük általánossá ezeket a kiragadott hétköznapi apróságokat. Jussunk el olyan alaphelyzetekig, amikről már mindenki nagyon sokszor beszélt, de amikről nem lehet elégszer beszélni. Nekünk most, itt, ebben a korban, ebben a pillanatban kell újra megfogalmazni, ami ezer éve ugyanaz, tehát mi az, amitől a nő az nő, a férfi az férfi és a gyerek az gyerek. Ami a fogadtatást illeti, elképzelhető, hogy azok az apróságok, amik a film a nemzeti jellegét adják, Kelet-Európában hatnak erősebben, de vannak olyan hazai ízei is, amelyek a magyar nézőben keltenek visszhangot. Engem is meglepett, ahogy a miskolci CineFest közönsége fogadta a bemutatót. Ilyen egyöntetű azonosulással még nem találkoztam a pályámon. Hihetetlen volt.
- A szereplők személyes konfliktusai a saját kezük közt formálódtak?.
- A forgatókönyv írásakor és a színészekkel folytatott beszélgetéseken nagyon fegyelmezetten mentünk abba az irányba, amely a legorganikusabban vitt tovább egyik pontból a másikba. Nem hagytuk, hogy elkanyarodjon a történet extrém irányokba, mindig úgy léptünk tovább, ahogy a dolgok természetéből fakad. Sokszor kínálkozott, hogy bizarrabbá tegyük a történetet. Az elmúlt 15-20 év forgatókönyvírói tapasztalatából tudom, az ember időről-időre azt gondolja, na itt ki kell találni valamit, mert a közönség elkezd majd unatkozni. Ilyenkor előhúzunk valami csavaros fordulatot, amitől azt gondoljuk, érdekesebb lesz, de ez spekuláció és nem organikus továbblépés, ami végeredményben mindig lelepleződik.
- A menni vagy maradni kérdését miért nem ugratták ki erőteljesebben?
- Az életben nem ezzel kelünk és fekszünk, hanem néha szóba kerül. Ha naponta egyszer, az már éppen elég. A valóságban nálunk is szóba kerül időnként, hogy menjünk, vagy maradjunk. De nem erről szólnak a percek, hanem arról, hogy Zsigmond nevű kisfiam, aki a filmben is a fiamat játssza, bekapcsolja a számítógépet, miközben kimegyek a fürdőszobába. Mikor visszajövök, ott kalandozik az interneten, én meg leszidom, s akkor Orsolya – a filmen is a feleségem - nekem esik, hogy miért szidom le a gyereket, inkább figyelnék jobban rá. Közben a nagyobbik lányunk – ő is játszik a filmben - hazajön az iskolából és azt mondja, hogy utálja az iskolát és jövőre másikba akar járni. Ilyen apróságokból áll össze a nap, a napok sora, az életünk szakaszai, vagy az egész életük. Egyszerű és nagyon konkrét dolgokból.
- Karlovy Varyban megkapta a legjobb férfialakítás díját is. Ilyen díja még nincs.
- Bármelyikünk megkaphatta volna az elismerést. A színészi játékba fektettük a legnagyobb munkát. A történet megírása nekem nem jelentett nagy erőfeszítést, három hét alatt megírtam a drámát. Viszont a színészi hangütés, attitűd, játékstílus, viselkedés megtalálása jó egy éves folyamat volt a végeredményig. Míg a szöveg szinte semmit nem változott, addig a színészi játék óriási változásokon ment keresztül. Lépésről-lépésre vittük egy nagyon intim játékstílus irányába, amire a film még egy fokkal rásegített. A forgatás után a színházi előadás is mélyebb lett.
- Mint a szobrász a nyers kőből, úgy faragták ki a karaktereket a valóságból?
- Már a megírás előtt sokat beszélgettünk a karakterekről. Fontos volt, hogy először legyenek meg a személyek, akik beazonosíthatóak, tudjunk meg róluk mindent, a hátterükről, a múltjukról, a szokásaikról. Ezek nincsenek benne a filmben, de nekünk mindent tudnunk kellett róluk. Valóságos személyek magatartásából csempésztük hozzájuk a beazonosítható vonásokat. Csak ezután következett a szöveg megírása, amelyben már az általunk aprólékosan összerakott karakterek generálnak helyzeteket. Ez fontos, mert így nem általános helyzetek állnak elő, hanem a karakterekkel organikusan összefüggő helyzetek.
- Tizenkét operatőr fényképezte a filmet, egy teljes mesterképzős osztály a Metropolitan Egyetemen. Ez filmtörténeti különlegesség. Hogy lett egységes stílusú, nagyon filmszerű a képi világ?
- Annak a kapitánynak, akinek nincs a fejében, hogy merre menjen a hajója, semmilyen szél nem kedvez. Itt pontosan tudtuk, milyen irányba akarunk menni. A saját otthonunkban forgattunk, világításra nem nagyon volt lehetőség. Meghatároztam, hogy milyen kamerával, milyen optikával forgatunk és azt, hogy nem a kép különlegességére figyelünk, hanem a viszonyteremtésre a kép által. Az ember-ember közti és az ember és tér közti kapcsolatokra. Ez a nézőpont végtelen változatosságot kínál, mert a viszonyokról szól, nem a képről. Kiiktatja a nagyon káros szólózásokat és az öncélú esztétizálást. Mindezt nem először hallották tőlem, mert tanárukként előtte egy éven át erről volt szó. Mindenki kapott egy-vagy két jelenetet, mindenkivel megbeszéltem a saját jelenetét s ezen a követelményrendszeren belül szabadon mozoghatott mindenki.
- A filmben egy fillér állami pénz nincs. Nem kértek a Filmalaptól támogatást?
- Nem. Néhány magánember támogatásából forgattunk. A végén a Focus Fox szállt be az utómunkába.
- Amikor Karlovy Varyban átvette a Kristály Glóbusz fődíját, a színpadon azt kiáltotta: „Kitartás barátaim! Ne hagyjátok magatokat!”
- Nem teljesen ezt mondtam. Azt mondtam: „Úgy látszik, nagyon hasonlóan éljük meg a hétköznapjainkat Magyarországon és Csehországban egyaránt, ugyanazokat az ösvényeket járjuk, kitartást barátaim, ne adjátok föl.” Ez a buzdítás a hétköznapok túlélésére vonatkozott és mindenkihez szólt.
- Lehet-e ilyen módszerrel hosszabb távon is filmezni?
- Nyilván többször is lehet így filmet csinálni, az is elképzelhető, hogy ilyen siker után könnyebben meg lehet győzni a privát szférát, hogy több pénzzel támogasson egy filmtervet. De ennek egyáltalán nem az az üzenete, hogy állami támogatásra ne lenne szüksége a magyar kultúrának. Az állami pénz elengedhetetlen, főleg ilyen kicsi országoknak, mint Magyarország, amelyeknek nincs másuk, csak a kultúra, amivel az identitásukat meghatározzák. És a kultúra részeként mi is ott vagyunk, akik filmeket csinálunk, tehát a filmnek is szüksége van az állam támogatására. Amerikában iparággá tudott fejlődni a film, de az amerikai filmet a világon mindenütt nézik. Hiába beszélnek ma magyar filmiparról, ez az ágazat nem tud filmiparrá nőni, ahhoz nem élünk elég sokan az országban. De nem csak a filmről van szó, a kultúra egészéről, aminek elsődleges költségvetési tételnek kéne lennie.
- Mennyire volt más így filmezni, mint a megszokott rendszerben?
- Őszintén szólva, nekem kikapcsolódás volt. Ha nincs nagy pénz, nincs nyomás az ember vállán. Így szabadok voltunk. A pénzzel minden esetben együtt jár a presszió, meg egy csomó kompromisszum. Olyan emberek is bejönnek a képbe, akik már nem azt az értékrendet képviselik, amit mi, közösen, akik kitaláltuk a filmet. Igaz, cserébe lehet nagyobb méretekben gondolkodni. Természetesen az olyan filmeket, mint amilyen a Fehér tenyér volt, vagy a Biblioteque Pascal, ilyen körülmények között, ennyi pénzből nem lehet megcsinálni. Jó, hogy elkészültek, de őszintén szólva sokkal kevesebb örömöm volt bennük.
- Csak a nyomás miatt? Vagy kemények a korlátok?
- Korlátozás mindig van. Ha pénz van, a korlátozást mindig érzem, annál erősebben, minél több pénz van. Habitus kérdése, hogy ki milyen szinten tud ezzel megharcolni. Én ezektől mindig szenvedek.
- Tervez olyan filmet, mint legutóbb a Délibáb, amelyhez a Filmalaphoz pályázott támogatásért?
- A Délibáb minden szempontból elgondolkodtató és tanulságos volt, hogy belelépjünk-e még egyszer ebbe a rendszerbe. Nem tartom elképzelhetetlennek, hogy eljön egy olyan helyzet, hogy fontosabbnak tartom egy film elkészítését, minthogy én jól érezzem magam a munkámban. A nagy pénzzel járó stresszes állapotot többször vállaltam, mert olyan erős volt a vízió bennem, hogy felülírt mindent. De a nagy filmek után mindig úgy érzem, hogy akármekkora a siker, akármennyire meggyőző a végeredmény, nem éri meg az egész, mert nincs arányban azzal, amit útközben elveszítünk. Az „Ernelláékkal” pontosan fordított volt a helyzet. Nagyon gyorsan készült, nagyon kevés kínlódás volt vele, és amit visszakapunk, az a befektetett energia sokszorosát adja vissza. A filmkészítés minden egyes fázisát élveztem, jó volt csinálni a megírástól a színházi próbákon keresztül a forgatásig mindent. Sőt, most még a bemutatót is élveztem, amit addig mindig a legjobban utáltam. Alig várom a a vetítéseket.
- Amikor Karlovy Varyban a sajtókonferencián említette, hogy lakásvetítéseken indítják a filmet, nehéz volt elhinni, hogy lesz belőle valami.
- A meghirdetés után kevesebb, mint 24 óra alatt elkeltek a vetítési lehetőségek. A mozibemutató előtt tíz napon át egy-két-három lakásba megy el a film naponta. És máig is érkeznek a jelentkező levelek, még külföldről is, bár lejárt a határidő. A miskolci CineFesten megtapasztaltuk, hogy a mozinézők, tehát nem a fesztiváljárók, hanem egyszerűen érdeklődő emberek, milyen őszinte lelkesedéssel fogadták a filmünket.
- A szervezők szerint a 13 éve futó fesztivál eddigi legnagyobb tapsviharával fogadott filmje volt az Ernelláék Farkaséknál.
- Ez megerősítette bennünk a lakásvetítésekhez fűzött reményeinket. Nem arról van szó, hogy a haverjainknak mutogatjuk a filmet, hanem elmegyünk egy XVII. kerületi családi házba, ahol a vetítésen személyesen találkozunk a nekünk addig teljesen ismeretlen nézőkkel.
- Ilyen filmbemutató-forma még nem volt Magyarországon. Hogy értelmezi a lelkes bejelentkezéseket? Szomjas a néző a személyes kapcsolatra?
- Szerintem igen. Amikor a kultúrában elkezd – mondjuk így: - a fogyasztás egy formája végletes túlzásokba esni, mint például az internet használata, akkor törvényszerűen megjelenik az ellenigény. Az internet teljes bezáródás a saját buborékunkba. Gyakran tapasztalható, hogy egyedül üldögélnek a család tagjai, mindegyik a saját telefonja előtt és egy kukkot sem szólnak egymáshoz. A magánbuborékokban töltött percek száma egyre nő, ezért az élménymegosztás öröme hiánycikk lett. Pedig az emberek szeretik megosztani egymással az élményeiket. Amikor Karlovy Varyban az egyik újságíró rákérdezett a forgalmazásra, tulajdonképpen improvizáltam. Nálunk nem olyan erős a filmklub hálózat, mint náluk, ahol milliós nézőszámot produkálnak a klubok, de nálunk miért ne lehetne lakásokban vetíteni, hiszen maga a film is egy lakásban játszódik.
- Fordul a szerep: nem a közönség megy a filmhez, hanem a film megy a közönséghez. Ez is páratlan újdonsága az alkotásnak.
- Magyarországon tényleg ez lesz az első ilyen típusú forgalmazás, de az ötletek soha nem a semmiből jönnek. Két éve Reisz Gáborék a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan című filmjüket is speciális vetítésekkel indították.
Ők kisbusszal mentek el a közönséghez vetíteni. Van ennek a lakásvetítésnek egy olyan oldala is, ami a filmmel való találkozást a színház személyességéhez közelíti. Ahogy a színpadon ott vagyunk mi, a nézőtéren meg a közönség, ezúttal a filmmel együtt mi is jelen leszünk a nézőink között.
- Következő tervei?
- Filmek és színházi előadások is vannak a terveink között. Kicsit ugyan borul a pontosan kidolgozott menetrendünk, mert a filmmel most megindult a lavina. Már dolgozunk két színházi előadáson, az egyik premierje Magyarországon lesz, a másik Románia és Horvátország koprodukciójában készül folyamatosan, Télen és tavasszal mutatjuk be őket. Két forgatókönyvön is dolgozom, meglátjuk, milyen tempóban érnek be.
