– Nehezen elképzelhető, hogy ez a szendvicses akció előzmény nélkül történt. Legalábbis furcsa, hogy egy harmincas pasi egy reggel arra ébred, hogy muszáj valamit tennie az elesettekért.
– Igaz, a szálak messzebbre nyúlnak vissza. Munkámat tekintve reklámgrafikus vagyok, évekig ültem a gép mögött, jól kerestem, de érzékeny ember lévén azt azért láttam, hogy ami körülöttem van nem jó, sőt egyre rosszabb. Mind több inger ért, amit nem tudtam feldolgozni, így volt két évem, amikor baráti körben sokat pofáztam arról, hogy ez az állapot tarthatatlan.
– Valamennyien szembesülünk az egyre fokozódó nyomorral. Önt miért zavarta az, ami fölött a többség simán átsiklik?
– Én nem akartam közönyös maradni. Arra gondoltam, másképp is lehetne, hiszen Európa más országaiban sokkal humánusabban kezelik a hajléktalanságot. Beszélgettem fedél nélküliekkel, és azt tapasztaltam, hogy a fizikai szükségleteken túl, jó szóra, törődésre vágynak, arra, hogy emberszámba vegyék őket. Nem vagyok angyal, megérem a pénzemet, de abban sziklaszilárdan hiszek, hogy az emberek egymáshoz való viszonyán változtatni lehet, és sokan segíteni tudunk. Szóval 2011 karácsonyán sörözgetés közben épp azt fontolgattuk egy barátommal, hogy mit fogunk csinálni az ünnepek alatt, és eszünkbe jutott, mi lenne, ha megörvendeztetnénk azokat, akik nem tudnak otthon karácsonyozni a szeretteikkel. A bringás szendvicsosztás és az, ahogyan a hajléktalanok reagáltak erre, hihetetlen élmény volt. Feldobott állapotban mindig pörgök, így még aznap éjszaka kiötlöttem, hogy Budapest Bike Maffia lesz a nevünk, és megcsináltam a Facebook-oldalunkat.
– Annyi a rászoruló, miért éppen a hajléktalanok?
– Baromi egyszerű: mi ugye az utcán bringázunk, a hajléktalanok meg ott élnek. Tehát a probléma a szó szoros értelmében az utcán hevert. Egyébként üzenem a fanyalgóknak: te is innál, ha az utcán lennél, mert piszok nehéz ám ezt kibírni… Különben azóta már családokat, intézményeket, állatmenhelyeket és gyerkeket is segítünk.
– Honnan a Maffia név? A maffia nem arról híres, hogy keblére öleli a szegényeket.
– A reklámgrafikus eleve abból él, hogy eltér a szokványostól. Minél meglepőbb valami, annál inkább felkelti a figyelmet. A Maffia névvel azt akartam elérni, hogy megfogja a fiatalokat, és legyen cool beszállni ebbe. Hál’istennek az utóbbi öt év azt mutatja, hogy rátapintottunk valamire. Nagyon sok fiatal csatlakozott hozzánk, és a mi köreinkben már a segítségnyújtás a cool, a közönnyel és a tespedéssel szemben.
– A bringázás a gyakorlati hasznon túl életérzés és életforma is?
– Igen, a Critical Mass indította el ezt Magyarországon, hatalmas bázist teremtett, és most már rengetegen érzik magukat bringásnak.
– Mitől más a bringás, mint a nem bringás?
– Ha bringázik az ember, szabadnak érzi magát. Kiszámítható idő alatt eljut A-ból B-be, nem rostokol dugóban és nincs parkolási gondja. Szerintem nem arra vagyunk teremtve, hogy kukac módjára a föld alatt közlekedjünk vagy füstöt okádó buszokon. Tehát a bringázás – ha úgy tetszik – egyfajta forradalom.
– A ténykedésük is egyfajta forradalom. Mostanság gyanúsak nálunk a civil mozgalmárok, ráadásul önök szembe mentek a kormány már nem is burkolt üzeneteivel, elvárásaival.
– Mi kizárjuk a politikát, bár tudjuk, hogy valójában minden politika. Ezzel együtt nálunk nincs összefonódás pártokkal, nem súgnak nekünk politikai berkekből, nem pénzel minket senki. Megyünk a szívünk után, tesszük, amit helyesnek érzünk. És a legjobb az egészben, hogy a velünk dolgozó fiataloknak egyszer gyerekeik lesznek, akik már ebben a szellemben nőnek fel. Én a nyitottságot, a másokra szánt figyelmet a családomból hoztam, de nem minden család ilyen, és az iskolában a szociális érzékenységre nevelésnek nyomát sem lelni. Mi ezt tettekkel tanítjuk, másrészt megpróbálunk beszivárogni az oktatásba. Az idén tavasszal találtuk ki a „Hozz magaddal plusz egy szendvicset!” programot – a diákok és a tanárok is imádják. Már kezdetben nagyon sok iskola jelentkezett a felhívásunkra, ősztől ez a szám tovább növekszik, és ha minden héten el tudunk menni öt-hat iskolába begyűjteni a plusz szendvicseket, az hatalmas eredmény. Pedig csak arról van szó, hogy adj egy kicsit, és lásd meg, milyen nagy dolgot tettél. Ha eljönnek velünk, átélhetik, hogy adni jó, és a hajléktalanokkal való találkozás csökkentheti, átírhatja a bennük élő előítéleteket.
Havasi Zoltán az alapító ötletgazda
– Nagyra nőtt az ügy, ami százötven baráti szendviccsel kezdődött. Mondhatjuk, hogy a jó dolgoknak ilyen a sorsuk?
– Bár így lenne… Egy darabig hektikusan működtünk, mindenki munka mellett csinálta, hol öten voltunk, hol tízen. A VII. kerületi Szimplakertben – az ifjúság egyik kedvenc romkocsmájában – kezdtünk el közösen főzni, hogy jusson meleg étel is a rászorulóknak. A Szimpla kert romkocsma háztáji piacán indult el a Vacsi - Válassz egy családot te is! - program. Vasárnap a piacon gyűjtöttünk adományokat, amit aztán elvittünk családoknak. A kiterjesztett Vacsi programnak van egy online felülete, ahol az adományozó láthatja, kinek adományoz, miből szenvednek hiányt. Ha akarja, el is kísérhet minket és megismerkedhet a családdal. Szóval mi egy alulról jövő kezdeményezés voltunk, de egyre több tagunk és projektünk lett, úgyhogy 2013-ban egyesületté alakultunk. Elsősorban azért, mert sokan számítanak ránk, ez nagy felelősség, és nem akartuk, hogy a munkánk ad hoc jellegű legyen.
– Meglepett, hogy ez a gerilla taktikával nyomuló segítségnyújtás ennyi embert mozgósít?
– Igen is, meg nem is. Bíztam benne, hogy sikeres lesz, mert szeretjük, tiszta szívvel csináljuk és újszerű. Ugyanakkor a hivatásos utcai szocmunkások némelyike is valószínűleg bringával viszi a meleg teát, a zsíros kenyeret a fedél nélkül élőknek. Mi csak tudatosítottuk, mozgalmasítottuk a módszert, keretet adtunk neki, és sokakat rádöbbentettünk, hogy jót cselekedni közösségi élmény lehet. Arra azonban nem számítottam, hogy most már vidéken, sőt külföldön is megalakultak a Bike Maffia (BM) csoportok.
– Debrecenről tudok, Szegedről is…
– Ezenkívül Pécs, és a fehérváriak most kezdik. Kolumbiába egy nálunk dolgozó önkéntes vitte el a know-howt, Egyiptomba pedig egy nő, aki egy konferencián látta a debreceniek bemutatkozó kisfilmjét. Ezen fellelkesülve a Ramadán idején tömérdek ételt készítettek, amit nők hordtak szét bringával. Érdeklődtek már Svájcból, Hollandiából, bejelentkezett Chicago, Franciaország, legutóbb Varsó, Bukarestben pedig nemsokára indul a BM.
– Ötletgazdaként sokat kereshettek ezzel.
– Kereshetnénk, de nem ez a szándékunk. A nevet, a know-howt egyébként levédettük, és azon dolgozunk, hogy fenntarthatóak legyünk. Szociális vállalkozásokat indítanánk BM logós termékek gyártására, létrehoznánk egy „streetwear” márkát is, ehhez korábban már felkértem három neves underground tervezőt, aki a jó ügy érdekében ingyen vállalta a feladatot. És hát ott van a saját márkás Strike Bike, ami a hamarosan nyíló üzletünkben készül.
– Olvastam róla a neten, ez egy különleges városi bringa.
– Kézi munka, tehát egyedi, egysebességes, megbízható és tartós. Felszereltségét tekintve két típusa van: a templomba járós és a kocsmába járós, mindkettő férfi, illetve női változatban is kapható. Mindegyik eladott bringa után tízezer forintot jótékony célra fordítunk, ezen kívül várunk lelakott bringákat, alkatrészeket, amikből új bringákat csinálunk, hogy rászorulóknak juttassuk el.
– Nem lesz abból baj, ha az üzletet vegyítik a jótékonysággal?
– Nem vegyítjük, az egyik a másik céljait szolgálja. Az állam nyilvánvalóan nem szándékozik befoltozni a szociális háló tátongó lyukait, mi meg nem tudjuk, nem akarjuk abbahagyni, amit elkezdtünk. Egyre nagyobb szükség van a munkánkra, és nagyszerű, ahogy vagány kis srácok és lányok bringára pattanva jönnek segíteni, s látom a szemükben, hogy ugyanazt érzik, amit én az első alkalommal: Halló, megérkeztem! Ezt jó csinálni, kell csinálni! De mivel hosszú távra tervezünk, szeretnénk professzionálissá tenni az egészet.
– Ilyenkor szokott elveszni a hamvas báj és a vonzerő, ami kezdetben jellemzi a civil megmozdulásokat.
– Tudjuk, épp ezért vigyázunk, hogy velünk ez ne történhessen meg. Szinte naponta akad új és még újabb ötletünk, többek közt ez biztosítja, hogy a mozgalom ne váljon üzemszerűvé. A fő cél, hogy fiatalok bevonásával népszerűsítsük az önkéntességet, és fejlesszük az adományozási kultúrát. Mert Magyarországon ezekkel nagyon rosszul állunk.
– Jó, akkor újra megkérdem: nem félsz, hogy az üzlet belerondít a nemes érzelmekbe?
– Nem tudom, miért jobb, ha egyesületek pályázatok útján próbálják meg a lehetetlent. Én azt állítom, hogy ez a jövő. Ha valaki észnél van, és távlatokban gondolkozik, akkor az üzletnek igenis be kell vonulnia az empatikus ügyekbe is. Nem törekszünk a profit maximalizálására, nem akarunk sok pénzt keresni, de biztos hátteret szeretnénk teremteni a ténykedésünknek, és az sem mellékes, hogy a nálunk dolgozó néhány ember, beleértve engem is, elfogadható színvonalon élhessen.
– Ezek szerint, ha öt év múlva találkozunk, nem leszel dúsgazdag?
– Hülyén hangzik, de nem vágyom gazdagságra. Nem is tudnék mit kezdeni a felhalmozott javakkal. Talán pátoszos szöveg, de nekem tényleg az a gazdagság, ha más boldog. Tele van a hócipőm azzal, hogy némelyeknek irreális vagyonuk van, és belebolondulnak: üres a pillantásuk, nincs egy normális mondatuk. Zombik lesznek, és észre sem veszik. Én nem akarok húsz szobás villát, úszómedencét, jachtot, böhöm nagy terepjárót. Szeretem a zöldet, a jó levegőt, a sok fát, ha medencét akarok, akkor elmegyek strandra. Ha sokan gondolkoznának így, jobb lenne a világ, talán föl tudnánk emelni a mélyszegénységben élő sok százezer embert és azokat a milliókat, akik reménytelenül csúsznak lefelé.
– Itt a „kaparj kurta” dívik, a magyar mentalitást nem fogja megváltoztatni.
– Lehet, de hadd legyek annyira naiv, hogy azt reméljem: pár emberre talán hatni tudok. Mert látom, érzem, hogy hat ez a mozgalom. Hiszek abban, hogy ha az ember a nyomorultakat följebb emeli, azzal önmagát emeli feljebb, s ezáltal talán kevesebb lesz a szenvedés, az elégedetlenség az országban. Ha sokan akarjuk, hogy így működjön a világ, előbb-utóbb így fog működni. Azt szeretném, hogy minél többen éljék át az adás, a segítés semmihez sem fogható örömét, és ha öt év alatt ennyit fejlődtünk, akkor nem hamis illúzió, hogy szép lassan az emberek túlnyomó részét elérjük. Szerintem az ember alapvetően nem rossz vagy jó. Megszületünk, különféle impulzusokat kapunk, ezáltal válunk valamilyenné. Ha mi a jó impulzusokat közvetíteni tudjuk a sajtó, az internet vagy szóbeszéd útján, máris sokat tettünk.
– Maga ritka madár, mondták már?
– Nem, és nem is érzem magam annak. Különlegesnek se, egy csomó hibám van, imádom például az Unicumot sörrel.
– Kevés a jó ember. Vagy csak én keresem rossz helyen őket?
– Nekem az a mákom, hogy rendszerint jó emberekkel találkozom. Olyanokkal, akik eredetileg is jók voltak vagy menet közben váltak azzá. Sok mindent másképp látok, mint öt éve, és bár rengeteg dolog dühít, dohogok is sokat, a Bike Maffia sikerét megélve azt gondolom, nincs veszve semmi. Optimista vagyok, néha talán túlzottan is, de ezt az optimizmust most már van mire alapozni.
