Ha még a képes beszédek idejét élnénk, azt mondhatnánk: látjuk, amint a bokszoló, a legrégebbi olimpiai küzdősportok egyikének képviselője, bebújik a ringbe. Elegánsan biccent a bírók és a lelátók felé, na, épp csak annyira, hogy észrevegyék a gesztust, de semmiképpen se tűnjön úgy, érdemtelen rokonszenvre tör. A közönség udvariasan felmordul. Belép az ellenfél is a kötelek közé. Összeütik kesztyűiket, a bokszoló pedig felveszi a klasszikus felállást. A másik meg nekifutásból, páros lábbal ágyékon rúgja, még azzal sem törődik, hogy hanyatt eshet. A nézőtér tombol. A ketrecharcos élvezi.
Lehet-e jobban jellemezni az elegáns európai bokszolót, mint azzal, amit Martin Schulz, az Európai Parlament szociáldemokrata elnöke szerdán mondott, amikor kommentálta Jean Asselborn luxemburgi külügyminisztert, aki szerint Magyarországot ki kellene zárni az Unióból, mert megsérti az európai normákat. Schulz azt kérdezte: "hogyan akarjuk kizárni Magyarországot, amikor azt sem tudjuk, hogy a briteknek miként kellene távozniuk? Ez az egész tiszta ostobaság".
Azért lehet az egész tiszta ostobaság, mert a Nyugat teljességgel tehetetlen. Nem Orbán Viktorral, hanem azzal szemben, amit képvisel. Az a nyugati berendezkedés nézi lebénulva, mi történik vele, amelyet tohonyává tett a második világháború utáni felvirágzást hozó politikai-gazdasági-társadalmi közmegegyezés, és amely a 2008-as válság után végleg felmorzsolódik. A kisebb-nagyobb válságok bakugrásai ellenére már-már mindenki elhitte, a kapitalizmus és a liberális polgári demokrácia harmóniája lengi be a Földet. Arra senki nem gondolt, hogy ezt a közmegegyezést a nagyon gyorsan bekövetkező jövőben egyszer újra meg kell kötni, immár a képviseleti demokráciával elégedetlen tömegtársadalomnak, egy másfajta politikai berendezkedésnek és a globálissá vált tőkének. Az Atlanti Bokszklubban, amelyet a kétpólusú világ fenyegetése tartott egyben, senki nem feltételezte (miért is tette volna?), hogy a belső harmóniát belülről fenyegethetik. Hogy a megújító álarcába bújt bomlasztón hiába kérik számon az ökölvívás szabályait, ha egyszer ketrecharcosként rugdosódik. Még arra sem gondolt senki, hogy valaki békésen kiléphet a klubból, nem hogy valaki tömböt szervez maga köré, s elterpeszkedve a klub foteljében teljesen átírja a szabályzatot.
A képes beszédnek azzal van vége, hogy Brüsszelben - megint legyintve - csak annyira jutnak, mint Schultz: Orbán a provokáció nagymestere. Pedig sokkal több annál. Ez az ember nem a semmiből termett itt hirtelen provokálni. Eljövetele bele volt kódolva a kétpólusú világ felbomlásába. Abba, hogy közös ellenség híján a Nyugat intézményesített kohéziós erejét a közös európai identitásba vetett hit váltotta fel, amelyet épp szertefoszlat a menekültválság feltuningolt félelme. Európa gazdag, de politikailag, erkölcsileg tényleg gyenge, mert erejét a mélyebb integráció, nem az orbáni nemzetállami nacionalizmus injekciója stimulálhatná.
Az Európai Unió, a maga túlhaladott eleganciájával, a nacionalista populizmus koptatta menekültpárti etikájával éppen kiszenved. Amikor az elnökségre törő Nicolas Sarkozy azt szónokolja, hogy Franciaországot visszaadja a franciáknak, amikor London mind távolabb csúszik a kontinenstől, amikor Angela Merkel politikai ethoszát a saját népe marcangolja, amikor az egyetlen földrészt összetartó erő a NATO marad, amikor Donald Trump színre lépésével az amerikai demokrácia is rogyadozik, így nincs mihez képest meghatározni az európai demokráciát, akkor ez a közösség az utolsókat rúgja. Tehetetlensége a feltámadó keleti „kulturális ellenforradalmat” igazolja.
Ma Pozsonyban eldőlhet a félhalott sorsa. Semmi sem lehet ugyanaz, mint volt. Az Unió nyugati fele szokása szerint elkenheti a kelet-nyugati ellentéteket, vagy engedheti beinjekciózni magát a nacionalista szérummal, esetleg felteheti a kérdést: vagy elfogadjátok az integráció mélyítését, az így átalakított intézményrendszert, maradtok a demokratikus Európában, vagy mentek a keleti tömbbe. A Pozsonyt megelőző csetepatékat látva a maszatolásnak adunk legnagyobb esélyt. Annak, hogy Schultz majd „megbeszéli” Orbánnal, miért nem érdemes provokálni a másikat. Az EP-elnök katasztrofális tévedése, hogy bokszolónak nézi a ketrecharcost, akivel beszélgetni lehet és hogy az uniós elit politikai tehetetlenségében megfáradt közönség még egyáltalán kíváncsi Brüsszel újabb válságmegoldásaira, és nem arra, ki, kit hajít ki az Unióból. A „keleti ellenforradalom” nem fizikai erővel szállja meg Elzász-Lotharingiát, vonul be Bécsbe, rombolja le a cseh demokráciát, hanem a tömegek manipulált ordításával készül bevenni Brüsszelt. Miközben elégedett mosollyal szemléli, amint a „kommunista” luxemburgi külügyminiszter Európa értékeit féltő szavainak következményeitől megrémült Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság elnöke papírlapot lenget, amelyen az áll: nem akarjuk a nemzetállamokat magunk alá gyűrni, nem szabad, hogy Európa egységes állammá váljon, nem vagyunk nihilisták. Brüsszel nem a kritikus szavaktól fél, hanem azok rá nézve is kellemetlen következményeitől. A másnaptól.
Mi, magyarok nagyon megtanulhattuk, hogy az új, keleti erő ketrecharcosa a boksz eleganciájával legyőzhetetlen, mert még a ring kötelei között is kíméletlenül ágyékra megy. Ettől a rúgástól megkímélnénk Európát.
