Úgy fest, most megint ez a nagy kérdés a baloldali ellenzéki körökben. Voltak elvetélt, ügyetlen kísérletek, Bajnai, Mesterházy, Tóbiás... Mind nagy tervekkel érkeztek, amik azonban felolvadtak az Orbánnal és saját elvtársaikkal vívott harcban. Pedig készülődni kellene, mert a miniszterelnök már megint készül harcba hívni a csapatokat, a csapatok pedig alig várják, hogy harcba hívják őket. De a baloldal, ahogyan évek óta, saját magával van elfoglalva, Gyurcsány mondja a nagyobbakat, de hát mindig is ő mondta, a munkatársai nehezen tudnak újítani, hiszen többségük régi harcos, arcukon már megjelentek a fáradtság és a tehetetlenség felismerhető jelei. Molnár, az új fiú pedig még a saját személyiségét keresi, körülötte sincsenek új, lelkes emberek, akik még bíznak a győzelemben.
Mi lesz így a hatalom elleni harccal?
A pártvezetőt - és hozzáteszem, mert ez nagyon fontos: a közvetlen munkatársait is - magának a pártnak kell megszülnie, mégpedig egy előre kidolgozott stratégia szerint, körülbelül úgy, ahogyan a brit Munkáspárt tette a számára letargikus kilencvenes évek konzervatív fölényének idején.
Londonban az öregek rádöbbentek, hogy már nincs esélyük a régi baloldali, szakszervezeti dumával, ezért körülnéztek és rátaláltak egy vagány, kedves, fiatal képviselőjükre, akit történetesen Tony Blairnek hívtak. Jól beszélt, szenvedélyes volt, imádta a demagóg szólamokat, jó médiaarca volt. A rend kedvéért mellé állították John Prescott mozdonyvezetőből lett aktivistát, a régiek emberét, aki majd megszólítja a nyugdíjasokat, beszél a nem létező munkáspárti értékekről és képviseli a folyamatosságot. Peter Mandelson üzletembert, aki megszerezte az üzleti körök támogatását, valamint Alastair Campbellt, a ravasz bulvárszerkesztőt. Pontosan tudták, hogy nem a program a fontos, mert a programot kevesen olvassák és a pártok, amikor megnyerik a választást, már úgyis legyintenek a programra. Az számít, hogy a vezetők mit mondanak, hol mondják és hogyan mondják azt, amit mondanak. Tudatosan megterveztek minden nyilvános szereplést, minden vidéki találkozót, összehangoltak minden rendezvényt. Blair 1996-ban Blackpoolban, a párt éves kongresszusán olyan beszédet mondott, amiből már kirajzolódott az új kormányfő alakja. John Major, a korábbi tory miniszterelnök önéletrajzában meg is írta: „azon a napon eldőlt minden”.
A Munkáspárt 1997-ben 179 mandátumos többséggel aratott elsöprő győzelmet, 1974 óta először jutottak kormányra.
Ha rajtam múlna, én már nem a jelenlegi vezetőkre építenék, hanem keresnék egy kedves, művelt, elegáns, közvetlen, több gyerekes, legfeljebb negyvenéves, nyíltan és egyenesen fogalmazó asszonyt, akihez képest Orbán és Deutsch már kiöregedett, idejétmúlt fazonok lennének. Kellene egy párt, amelyik megszüli magának az utódot.
És persze, még valami. Kellene egy hivatásos, kemény médiaszakember is, akinek a véleményét komolyan veszik. Ő volt Nicholas Jones, húsz éven át a BBC politikai munkatársa, aki szakosodott a Munkáspárt ügyeire. Ő volt az, aki mindent tudott róluk, és amit ő nem tudott, azt nem volt érdemes tudni.
De hát mi Magyarországon élünk.
