Nehéz eldönteni, sírjunk-e vagy nevessünk. Egy szőke fürtös testes asszonyság ereszkedik alá a színpadra, angyalkának öltözött bálnatest nagy fehér szárnyakkal. Üdvözült mosollyal érkezik meg egy dali színtársulatnak is dicsőségére váló színfalak közé. Mi ez? Bohóctréfa? Kérdeznénk, legszívesebben visítva a röhögéstől. De elbizonytalanodunk a hordóhasú angyalkában a csodálatos Meryl Streepre ismerve. Ez aligha szól a puszta röhögtetésről, még ha harsogva röhögünk is.
Ez az állandósuló nézői bizonytalankodás adja meg Stephen Frears új filmje, a Florence – A tökéletlen hang utánozhatatlan, egyedülálló, magával ragadó élményét. Már az induló jelenet, súlyosbítva a sután szárnyaló hősnő filmbeli partnerének díszlethasogató Hamlet-monológjával, amivel Hugh Grant indítja a maga szólamát, csapdába ejt minket. A hatás komikuma mögötti valóság tragikuma minduntalan a „na most ezen sírjunk vagy nevessünk?” -állapotába lök minket.
A film minden idők alighanem legrosszabb énekeséről szól, valóságos figuráról, aki Florence Foster Jenkins néven a második világháború idején gazdag örökségéből New York zenei életét és művészeit támogatta jólelkűen és bőkezűen. Élete nagy álma, hogy híres énekesnő legyen, ehhez képessége nem, csak sok pénze volt. A valóságban koncerteket adott New Yorkban és még néhány más városban is, megalakította a Verdi Klubot a felső tízezer társasági életre vágyó hölgyeinek, akik rajongtak érte. Életének 35 éven át elmaradhatatlan társa és támasza volt a tehetségtelensége miatt színpadról kikopott angol színész, St. Clair Bayfield, aki Florence fellépésein dilettáns szavalataival bűvölte el a sznob New York-i öreg tyúkokat.
Fears filmje remekül felépített jelenetekben mutatja ezt a zabolátlan sikervágyat, amelyet Florence-ben nem befolyásolt sem a kétes fogadtatás, sem a józan ész. (Hanglemezfelvételt is készített – az ezt idéző jelenet az egyik eszméletlenül hatásos csúcspontja a filmnek -, alighanem ennek köszönheti, hogy emléke nem merült feledésbe.) A filmben is látjuk, minden ambíciójának a csúcsaként 1944-ben, 76 évesen kibérelte a híres Carnegie Hallt, ahol koncertet adott, ingyenjegyeket osztott szabadságos katonáknak, s telt ház előtt lépett fel a legkomplikáltabb koloratúrszoprán áriákkal.
Filmtörténeti pillanatok, ahogy Meryl Streep egy olyan énekesként adja elő Delibes Lakméjából a Csengettyű-áriát, énekli Mozart Varázsfuvolájából az Éj királynőjét s még Johann Strausstól a Kacagó-áriát is, aki nem érzi a ritmust, nem találja el a hangokat, aki éktelen visítást hallat a magas trillák helyett. Nem paródiaként, hanem teljesen komolyságú művészi teljesítményként. Ilyen nincs, mondjuk nevetve, ez olyan rossz, hogy az már jó. A Carnegie Hall-beli jelenet a film csúcsa. A dilettantizmus komikuma és az önismerethiány tragikuma ölelkezik össze. A hetvenhat éves hősnő egzotikusabbnál egzotikusabb jelmezekben, pipiskedve és kellemkedve lépdel elő a színpadra, de emellett látjuk, egy ember élete legnagyobb álmát váltja itt valóra. Florence beteljesíti élete célját, miközben megsemmisíti a muzsikát.
Frears és színészei óriási érdeme, hogy a filmnek nincs egyetlen pillanata sem, amely sértő vagy bántó szándékkal csúfolódna, embereket állítana pellengérre. Nem megalázza hősnőjét, hanem megmutatja a művészet elvakult szerelme miatti esendőségét. Olykor sikítva nevetnénk Streep zseniálisan eltalált Florence-án, ugyanakkor érezzük, megható a hit nagysága, amiből a világ legszörnyűbb hangja fakad. Nem befolyásolja a valóság, nem téríti észhez a felfogadott ifjú zongorakísérő, meg a híres énekmester döbbenete, még a férjeként emlegetett támasza, Bayfield gyengéd igyekezete sem tántorítja el a céljától.
Frears és Streep együtt eléri a lehetetlent. Florence-ukat hitetlenkedve figyeljük a kezdő jelenetben, röhögve kísérjük az énekesi karrierjét, de mire a végén a Carnegie Hall nézőtere hangosan hahotázva szórakozik az élete álmát beteljesítő boldog Florence-on, az „ez nem lehet igaz” döbbenete mellé odaszegődik bennünk az elfogadás. Nem a hamis hangé. Hanem a művészetre vágyó emberé. A film sok érdeme mellett az egyik legnagyobb, hogy nincs benne szemvillanásnyi cinizmus sem.
A Carnegie Hall nagyjelenete kivételes teljesítmény. A filmtörténet egyik unikális ékköve lehet a remek szerkesztésű bonyolult összhatás, amit Stephen Frears és Meryl Streep hibátlanul megteremt. Ahogy hangos röhögéstől dől a nézőtér, ahogy az idős társasági hölgyek összesúgnak, ahogy hitetlenül elkerekednek a szemek a szörnyűséges trilláktól és maskarának ható jelmezektől – mesteri jelenetsor. Az ifjú zongorakísérő hősies küzd a maradék zeneiség megőrzéséért, a Carnegie Hall igazgatója tehetetlenül szorong, Bayfield kétségbeesve próbál ellenállni a teljes összeomlásnak, mert tudja, ezután lesz Florence-nak igazán szüksége az általa nyújtott támaszra. Példás sűrítése érzelmeknek, indulatoknak.
Frears mesterien ért a karakterek megteremtéséhez, ebben a filmjében is remekelnek a színészei, árnyaltak, hitelesek. Meryl Streep káprázatos. Oscart érdemel, amilyen gyengéden és könyörtelenül hozza a tökéletes dilettantizmust emberközelbe. Hugh Grant pályája egyik legösszetettebb szerepében alakít nagyot. Talányos figura, jóval sokszínűbb, mint csak Florence boldogságának őrzője. Harmadikként a zongorakísérő szerepében az ismeretlen, erős tehetségű Simon Helberg csillogtatja remek arányérzékét. Kiválóan zongorázik – Streeppel együtt élőben adják elő maguk a dalokat -, kétségbeesett helyzete komikumában megérezteti a drámát.
A szörnyű dilettantizmusról tán nem készült még ilyen élvezetes, szórakoztató film a mozis dilettantizmusról szóló Ed Woodon kívül. Minden kockáján átsüt, hogy jókedvükből csinálták valamennyien.
Bársony Éva (*****)
