Trump demagóg, de tudja, hogy a demagóg érveléseken a legnehezebb fogást keresni.
Amerikai újságíró ismerőseimmel beszélgettem a napokban: mind ugyanazt mondák. Trump esélyes, Európában pedig nem értik az amerikai politikát. Meg is magyarázták: ez az alak jobban hasonlít a klasszikus amerikai elnökre, mint elődei. Bush elbujdokolt, amikor megtudta, hogy megtámadták az Ikertornyokat, amúgy is jobban szerette Jim Beant, mint a feleségét; Clinton sok más játszadozásra használta az időt, kevés időt fordított a gazdaságra, amelyik – talán ezért – amúgy fellendült.
Lehet, hogy Trump bárdolatlan férfiú, de ez csak az európaiaknak fontos, akik megszokták a finomkodást, mert azt hiszik, hogy a politika, az egy értelmiségi foglalkozás. Őszinte, kimondja, amit gondol, legyen az akármekkora marhaság, azután visszavonja, mert akkor meg úgy gondolja. Végül is sok politikus csinálja ezt, csak árnyaltabban. Imádja a médiát, és a média is imádja.
Kell valaki, aki véget vet az egyhangú Obama-korszaknak. Akármennyire lelkesedtünk is annak idején az első fekete elnökért, lássuk be, unalmas volt. Amerika a szórakoztatásról szól, a politikai nagygyűlés is egyfajta show-műsor, talán ezért is választja annyi színész a politikát. Úgy érzik, ez is egyfajta szerep, amit ügyesen el kell játszani. A harmadik tényező, ami növeli Trump esélyeit: maga Clinton. Unalmas, mint Obama, nem tud és nem szeret nyilvánosan beszélni, nem meggyőző, néha azért ő is mond butaságokat (mint mindenki, aki sokat beszél), látni rajta, hogy őt magát sem szórakoztatják az efféle események. Hillary nem sok mindent mondhat el magáról, ami igazán alkalmassá tenné elnöknek, túl azon, hogy ismeri a Fehér Házat, továbbá sokak szerint „inkább ő, mint Trump”, ám ez a hangulat a választások másnapján már elmúlik és következnek a kemény hétköznapok.
Trump demagóg, de tudja, hogy a demagóg érveléseken a legnehezebb fogást keresni. Abba, hogy erőssé teszi Amerikát, nem lehet belekötni és ez ellen nincsenek ellenérvek sem. Az, hogy harcol a bevándorlók ellen, ma tükrözi a természetes társadalmi hangulatot az Egyesült Államokban. Az a tény, hogy gazdasági birodalmat épített, amiben széleskörű szociális juttatásokat biztosít, kiemelt szerepet szán a nőknek, óhatatlanul, de árnyalja a róla kialakult képet, miszerint egy durva és erőszakos fajankó.
Aztán itt van ez a dolog, ami Amerikában mindig nagyon megfog egy kampányt és ez ebben az esetben a volt külügyminiszter, Hillary Clintonhoz is köthető: a háború és béke kérdése. Érdemes pár szót szenteli rá, mert az utóbbi időben kevesen írtak róla. Sokan azt gondolják Európában, hogy az óceán túloldalán nem számít a külpolitika, mert úgyis az történik, amit Washington szeretne. Ebben sok igazság van, és sajnos, sokszor az is történik. Kissinger erre mondta: „az amerikai külpolitika mindig megtalálja a legjobb megoldást, csak előtte minden rosszat kipróbál.”
És hát még sok minden előkerülhet. A kampány végnapjaiban szoktak felbukkanni feketén alkalmazott takarítónők, eddig titkolt egészségügyi gondok, kisebb lopások áruházakban, be nem fizetett parkolójegyek, titokban jó állásokba helyezett jó barátok. Lesznek még meglepetések.
Churchillről mesélik, hogy egyszer levelet küldött amerikai kol légájának, ám a tervezeteket sorra visszaküldte munkatársainak. "Ne angolul írjátok – mondta végül mérgesen. – Azok ott nem ismerik ezt a nyelvet…"
És igaza lehetett.
