Kezdjük azzal, amit az átható kormánypropaganda valahogy elfelejt, az ellenzék pedig – ha komolyan venné az ellenzékiséget – érvelhetne: pontosan hány „nem magyar állampolgár” kötelező betelepítéséről van is szó. Miután végleges tervek sincsenek, a pontos számot is még csak ceruzával írták le, de valahol 1300 körül lehet. Könnyű kiszámolni, hogy ilyen létszámú csoport befogadásának költségei gyakorlatilag észrevehetetlenek egy ország – sőt, talán még egy város – költségvetésében is, és ha csak egy részük vállal munkát, vagy netán van szakmája, a veszteség már nem is érzékelhető, a velük kapcsolatos kiadások pedig végképp eltörpülnek a népszavazásra költött 8 milliárd forint (ezen belül közel négymilliárdos kormányzati kampány) mellett, arról pedig nem is beszélve, hogy a társadalom nagy részének meggyőzésére immáron nincs is szükség.
És van még valami, amire kevesen hivatkoznak: Orbán Viktor 2016. február 19-én Brüsszelben aláírt egy jegyzőkönyvet, ami többek között az alábbiakat tartalmazza (kiemelés a hosszú szöveg miatt tőlem): „A tavaly decemberi relokációs döntéseket minden elemükben végre kell hajtani, meg kell nézni a decemberi tanácsi következtetéseket." Egy korábbi, decemberi csúcson kiadott dokumentum pedig ezt írja: „Végre kell hajtani a relokációról szóló döntéseket, figyelembe véve a kedvezményeket, amelyeket bizonyos tagállamok javára már megítéltek, tekintettel az őket érő nagy nyomásra hivatkozó kérésükre.” Szeptemberben született egy másik döntés is, további 120 ezer menekült áttelepítéséről. Ebben az esetben egy kötelező kvótarendszert írtak elő, és Magyarországot 1294 menekült befogadására kötelezték.
Érdemes emlékezni a Brexitre, ami a bit politika talán valamennyi szereplője számára kudarc volt: Cameron megbukott, a Munkáspárt langyosnak bizonyult. Nigel Farage visszavonult, megijedt attól, hogy a tényleges kilépési döntés előkészítésében politikai tényezőként részt vegyen, pláne, hogy élen járt a hazugságkampányban, amikor azzal vádolta a képviselőket, hogy soha nem dolgoztak, durva óriásplakátjai azonban – úgy látszik – elérték a hatásukat.
Miről van szó nálunk? Orbán semmit sem bíz a véletlenre: nem egyszerű győzelmet akar, hanem meggyőző fölényt, amit felhasználhat hazai játszmáiban és külföldön egyaránt. Politikai játékról van tehát szó, amit parlamenti többségük és a magyaroknak olyan kedves nemzeti öntudat hangsúlyozásával ügyesen végigjátszottak a saját maguk irányította államgépezeten, aminek végeredménye nem kétséges. E politikai játék része, hogy a Fidesz számára ismételten bebizonyosodjon: az ellenzéknek egyik oldalról sincsenek használható, egyértelmű ellenérvei. A Jobbik álláspontját ismerjük, a DK és az MSZP gyakorlatilag saját maga belátta, hogy – ebben a harcban is – esélytelen, legfeljebb az utólagos magyarázkodásra készül, aztán egyszer csak felbukkan gyakorlatilag a semmiből Thürmer Gyula, a Munkáspárt elnöke és a Fidesz kezdeményezését támogatja. Hogyan is lehetne ebből valaha dialógus?
De mi is történt az elmúlt néhány évben? Már szinte el is felejtjük, hogy a baloldali magyar értelmiség mennyire bízott Bajnai Gordonban, aki aztán szép lassan felőrlődött a pártok között harcban és inkább a jól fizető nyugati bankvilágot választotta, a Demokratikus Koalíció és az MSZP 2010 óta viaskodik egymással, de úgy fest, az ellentétek továbbra is erősebbek, mint egy koalíciós kényszer.
A kormányzat politikai kampányából azonban hiányzik egy fontos elem: ugyan még ezek az adatok nem véglegesek, de ha megtagadjuk ezt a – hangsúlyozom ismételten, minimális méretű, a cikk elején említett számú – befogadást, az Európai Unió előzetes számításai szerint az említett jegyzőkönyv miatt 250 ezer euró büntetést kell fizetnünk. Könnyű tehát kiszámolni, hogy a magyar állampolgároknak mintegy 311 millió euró kifizetésével kell számolniuk. Ennek a mondatnak is szerepelnie kellett volna nemcsak a kampányban, hanem akár a köztársasági elnök által feltett kérdésben azért is, hogy a szavazók ne csak az adott pillanatnyi állást, hanem a következményeket szintén figyelembe vehessék, mielőtt döntenek. Majdnem hasonló volt a helyzet Nagy-Britanniában, ahol egy látszólag egyszerű kérdés mögött mély gazdasági és politikai változások húzódtak meg, amelyekre mostanában keresi a választ a londoni és az európai politikai élet.
Elismerem, hogy a baloldali (ha van még ilyen) ellenzék nincs könnyű helyzetben. Hiszen volt egy olyan sikerre ítélt népszavazási kezdeményezése, amit a politikai hatalom nevetséges eszközökkel akadályozott meg. Ez a népszavazási kedvezmény pontosan tükrözte a társadalmi realitásokat, az MSZP akkor hirtelen megtalálta azt a témát, amivel igazolta jelenlétét. Ám a kormány akkor villámgyorsan döntött, és egy határozattal visszaállították a vasárnapi nyitvatartást. Védték ezzel egymást, és védték az ügyetlen, karakter nélküli KDNP-t, amelyik keveset szól, azt is majdnem mindig rosszul mondja.
Tehát nem könnyű ebben a légkörben okosan cselekedni. A kormányoldal magatartása, a kampány szervezése, az arra elköltött hatalmas összegek ugyanakkor mutatják, mire számíthatunk majd 2018-ban. Akkor majd azt mondjuk, hogy október 2. csak afféle gyerekjáték volt. A nagy játszma akkor következik. Erre kellene most készülni, ha már így is nem késő.
