Az európai intézményekhez való integrációnk gyakorlatilag rögtön a rendszerváltás után indult meg, s majdnem egy évtized után érett be a gyümölcs. Szinte párhuzamosan futottunk Lengyelországgal, s az akkori elemzők az EU esetleges bővülésének esélyeit valójában a mai visegrádi csoport kapcsán látták egyáltalán tárgyalhatónak. Maga a nagy bővülés aztán jóval nagyobbra sikerült (10+2+1), de 1989-90 tájékán abban szinte kifejezett közmegegyezés volt, hogy Magyarország (az NDK esetét nem firtatva) a leghamarabb csatlakoztatható.
Mire készültünk?
Sok oka volt ennek. Valójában mindegyik ok kulturális természetű. A legvidámabb barakk kifejezés jól fogja össze a magyarázatokat. Nyitottságunk nagy biztatás volt az akkori EGK-nak (1993-tól Európai Unió), hogy igen, ezek a magyarok tényleg az értékek klubjához akarnak tartozni.
A jó kezdetek után azonban 1998-tól döcögésre váltott a magyar vágta, s bizony egyes kétkedők még azt is feltételezték, hogy Magyarország esetleg kiesik az EU bővítésének első köréből. Így eshetett meg, hogy Orbán Viktor egy a fenti szcenáriót firtató újságírói kérdésre 1999 decemberében így válaszolt: "Most sem vagyunk az Európai Unió tagjai, s mint látjuk, van élet az EU-n kívül is. De nem erre készülünk."
Kétségtelen, Orbán akkor messze nem azt mondta, amit utána ehhez a megjegyzéshez kerekített a legendárium, ám annyi bizonyos, hogy az ilyen miniszterelnöki megjegyzésből jól kitapintható az elkötelezettséget kikezdő flegmaság. 2002-ben azonban Medgyessy begyorsított, s 2004 első hónapjaiban már elég biztos volt az első körös csatlakozásunk, noha (az agrárdossziéért felelős akkori államtitkárként) még egy héttel a nagy nap előtt is láttam megrezegni a lécet.
Egy szó mint száz, a 2004-es nagy bővülés nagy presztízs-nyertese végül is Lengyelország lett, nagy vesztese a kicsit még várakozó pályára küldött Románia, s két év "lebegés" után Magyarország sajnos megindult a lejtőn. Számos mutatónk tekintetében persze továbbra is az élbolyba tartoztunk, de ezek az előnyök egyre fogytak. 2006-ot követően rendült meg a megbízhatóságunkba, de főleg kiszámíthatóságunkba vetett hit. Aztán a legemlékezetesebb morális megroppanásunk a 2008-as esztendő után következett be, amikor is az EU nyíltan megkérdőjelezte a magyar kormány adatközléseinek valódiságát. 2010 után a hírnevünk pedig egyenesen zuhanórepülésbe kezdett (Tavares-jelentés), s az orbáni NER immár egyértelműen a betegséggel szinonim fogalom az EU intézményi közbeszédében.
Furcsának tűnhet, de attól tartok, hogy a baj termetesebb, mint egyes kormányaink kisebb-nagyobb balfácánkodásai. Attól tartok, hogy a kezdeti politikai, kulturális előnyeink egyetlen szón fordultak hátrányba, pontosabban egy szó félreértelmezésén.
Unió - azaz egység
Unió - amely pontosan úgy fordítható magyarra: egység. Ez a szó talán 1848-ban került a magyar politikai szótár legfontosabb szavai közé, éspedig a márciusi 12 pont révén, tudniillik a 12. pontként jelent meg ebben a szikárságában: "unió". A sors ezt később úgy pontosította az akkori valós törekvéseknek megfelelően, hogy "Unió Erdéllyel!". Igen, a korábban két országként nyilvántartott Magyarország és Erdély kívánatos egységéről volt szó. Egyesítésről, azaz, hogy a kettő váljék eggyé!
Az Európai Unió sem más. Az a cél, hogy a sok tagország egyszer majd váljék eggyé! Lehetne ezt akár Európai Egyesült Államoknak is értelmezni, ám mégsem. Az EU mai alapokmánya legfőbb célként ugyanis nem valamiféle végeredményt vizionál, hanem egy folyamatot. "Ever closer union", azaz: "egyre szorosabb egység". Ebben rejlik a magyar fül számára a titok, mert hogy az EU nem arról szól, hogy van valahol egy európai egység (Brüsszel), amivel nekünk valami jó, vagy rossz dolgunk van, hanem arról, hogy mi magunk az európai egység építését vállaltuk, benne önmagunkét, az egység részeként. S hogy nem valami USA-utánzatban gondolkodunk, annak ékes bizonyítéka az EU hivatalos jelmondata: "Egyesülve a sokféleségben."
Ennél fogva az tekinthető európai magatartásnak, amely építi az egységet. Az egység rombolása, az esetleges kívülállási törekvések bizony nem egyeztethetők össze az európaisággal. Ékes bizonyítéka ennek, hogy a mindig is különcködő Egyesült Királyságot a köznyelv sem igen tartja virtigli európainak, hanem amolyan "euro-atlantinak", ami valamiféle félút Európa és Amerika között. Ha nem figyelünk, bizony Magyarország könnyen belesodródhat az Ázsia és Európa közötti félút kategóriába. Az Egyesült Királyság sajnos túlhúzta a rugót, s ez bizony velünk is megtörténhet, bár az angolokhoz képest elhanyagolható jelentőséggel. Lenne ugyan egy kis sajnálkozás, de senki nem fog sírni egy kipottyant renegátért, még akkor sem, ha egykoron pár évig éllovasoknak látszottunk.
A kivétel gyengít
Az EU, azaz a részes országok egysége, abban nyilvánul meg, hogy az élet egyre több területén alkotunk közös szabályokat, bizonyos esetekben csak normákat. Jelenleg a világ leginkább mértékadó és legnagyobb szabály-gyára épp az Európai Parlament. Ám már a csatlakozási tárgyalásaink idején jelentkeztek a fogalomértési nehézségeink, amikor egyes magyar tárgyalócsoportok szinte egymással keltek versenyre, hogy ki-ki a maga területén miféle ideig-óráig tartó felmentéseket, azaz derogációkat képes kiharcolni?
Nyugati tárgyalópartnereink hiába mondták, "Vigyázat! A kivétel az nem feltétlenül pozitív, inkább negatív fogalom", ugyanis azt hordozza, hogy az adott területen nem vagyunk eléggé egységérettek. A magyar virtus azonban sajnos úgy értelmezi a szabályok felettiséget, mint valami kiválóságot, a nyugati felfogás viszont a szabályokon kívüliséget egyértelműen gyengeségnek tartja. Ez a szétcsúszó értelmezés az oka annak, hogy Magyarország elveszítette a hajtóerő-imázsát, s a többiek szemében inkább a csapattól elsodródó, ide-oda csapódó, egyre tehetetlenebb prédaként mutatkozik.
Meggyőződésem, hogy több értelme lenne a "házirend" betartásának. A nemzeti érdek érvényesítéséhez minden egyes ügyben szövetségeseket kell keresni; sok-sok szakértői háttérmunkára van szükség, mert a vitapartnerek is felkészültek; kormányzati vezetőink megbízhatóság, személyes és politikai hitelesség nélkül csak statiszták lehetnek; a szolidaritás nem automatikus, azt kölcsönösséggel folyamatosan ki kell érdemelni; a támogatásért viszonzás jár, a betartásért pedig törlesztés. Behódolás nélküli sok "k": kooperáció, kompromisszum-keresés, kiszámíthatóság, következetesség…; visszaüt a sok "p": pávatánc, pénzéhség, pökhendiség, provokálás, amelyek végeredményben azonossá válnak a nemzeti érdek elárulásával.
Persze tény, számos területen változtatni kell az Európai Unión, főleg azokon a pontokon, ahol egyelőre nincs egység. Sokáig úgy tűnt, hogy bizonyos különbözőségek terepein a végletekig lehet randalírozni. Ilyen a tagországi kormányok szent teheneiként kezelt adórendszerek ügye, amelyek következtében a multik szó szerint hülyére vették az EU-t, s immár évente legalább annyi adót menekítenek ki, mint az EU éves költségvetése (160 milliárd euró). Igen, pont azért tudják annyival megkopasztani az EU-t, mint amennyit az EU egyébként magára fordít, mert hiányzik az adóunió. S bár eddig a nagy leleplezésekkor sokan rendre azt kérdezték, hogy "ilyenkor hol van az EU?", újabban egész bátran megmutatja magát. Például amikor a minap a történelem legnagyobb adóhátralékát követeli a világ legnagyobb cégeinek egyikétől (az Appletől 13 milliárd eurót). Ha ezt a pénzt sikeresen beszedik, az egyelőre az ír kormányhoz folyna be, bár ezzel még nincs minden rendben, ugyanis az írek ezt a bevételt a többi tagországtól orozták el.
Félreértések sora
Itt érkezünk el az EU lényeléhez, azaz a tagok szolidaritásához, avagy annak hiányához.
Kezdetben még egyes magyar szocialista politikusok is azt hangoztatták, hogy ha belépünk az EU-ba, akkor akár Bécsben is nyithatunk kávézót. Ez bár önmagában igaz, annyiban viszont csalóka, hogy végül igen sok kávézót nyitottak külföldiek Magyarországon, fordítva jóval kevesebbet. Egy felkészületlen, a maga önző kivételeire játszó országgal könnyen előfordulhat, hogy úgy indul kétes értékű csatába idegenben, hogy közben hazai földön szenved vereséget. Talán ha jobban megértettük volna, hogy kevésbé a segélypénzekre kellene hajtanunk, sokkal inkább arra, amit egy 500 milliós egységes belső piac ígér, akkor ma máshol állna a gazdaságunk. Ha megértettük volna, hogy az európai pénzeket kevésbé betonba, hanem inkább a magyar emberek fejébe kellett volna önteni, akkor ma több eszünk lenne, s ezáltal több bevételünk. Ha megértenénk, hogy az euró bevezetése kevésbé a mi látszólagos kényelmünkkel, sokkal inkább egy velünk - így - erősebb Európával van összefüggésben, akkor nem néznénk irigykedve, amint a szlovákok elhúznak előttünk.
A szolidaritás, legyen szó adóigazságosságról, avagy felzárkóztatásról, látszólag pénzben is mérhető ügy, de annál jóval több. A szolidaritás nem csupán együttérzés, hanem együttes, de minimum közös érdekek mentén való együttes cselekvés. Egyébként itt is kulturális hátrányban vagyunk, mert rosszul fordítjuk magyarra ezt a fogalmat. Mi többnyire azt hisszük, hogy ha szolidárisak vagyunk valakivel, az valami érzelmi (sajnálkozó) viszony, ezzel szemben az európai formája egy másik igét vonz magával, és pedig úgy, hogy szolidaritásban állunk valakivel (stand in solidarity). Ha a vasutas sztrájkol, akkor az a szolidaritás, ha mások is sztrájkba lépnek, mert osztoznak a vasutasok gondjaiban. Ha a tanárok sztrájkba lépnek, akkor az a szolidaritás, ha a többi állami dolgozó is sztrájkol, mert hasonló a sorsuk. Ha a magyarok történelmileg leszakadtak, akkor a nyugati adófizető is lejjebb vesz az igényeiből, és segíti őket… És miért? Mert egyezményes kötelezettséget vállaltunk az európai értékek egységének megteremtésében.
Az EU-t tehát nem egy adok-kapok játékra, hanem közös gondolkodásra és egységes cselekvésre alkották meg. Ha az EU rosszul működik, akkor valójában mi, tagok nem működünk.
(A sorozat következő része a Szép Szó jövő szombati számában olvasható)
